„Anyu, meleg vagyok!”

Nem árulunk zsákbamacskát: Magyarországon ez még óriási próbatétel anyának, gyermeknek egyaránt…

Márta monológja előtt csak annyit, hogy az asszony arra kért minket, név és arc nélkül készítsünk vele interjút, mert a Nők Lapja milliós nyilvánossága előtt nem tudja vállalni szavait.

– Ha találkozna a fiammal, sosem gondolná róla, hogy meleg – mondja Márta, és már cáfol is. – Higgye el, nem igaz az, amit a magazinok írnak! Egy anya nem biztos, hogy „a szíve mélyén tudja”. Én legalábbis sosem sejtettem. Két fiam van, mindketten felnőtt emberek. A nagyobbik: ahogy a „nagy könyvben” meg van írva. Kamasz korában már kalandok, később menyasszony, ma már saját család. A kisebbik, nos, ő még csak nem is udvarolt senkinek. Nem értettük, miként lehet, hogy egy magas, jóképű, szimpatikus fiatalembernek nincs senkije, pedig látszik rajta, hogy szenved a magánytól. Hogy vágyik a szerelemre… Emlékszem, először azt mondogatta, hogy nem talált még olyan lányt, akivel igazán jókat tudna beszélgetni. Ez hihető is volt, hiszen már egyetemistaként is komoly, intelligens fiú volt… ma is egy jó nevű cég jó nevű kutatómérnöke.

– Aztán elkezdtünk aggódni a férjemmel. Arra gondoltunk, lehet, hogy túlságosan gátlásos? Ez nem volt védhető érv, hiszen, ha bekerült egy társaságba, szinte azonnal feloldódott, kedvelték, kedvelik az emberek! Persze ismét találtunk mentséget, hogy asztal alá söpörjük a témát. Abba kapaszkodtunk, hogy – saját bevallása szerint – a férjem is már jócskán egyetemista volt, amikor először volt komoly barátnője.

– Aztán fel is tűntek lányok. Nem sok, kettőre emlékszem. Mi persze rögtön összeboronáltuk az egyikkel, pedig – mint később kiderült – csak nagyon-nagyon jó barátságban voltak. Minden testi vonzalom nélkül. A másik lányba szerelmes is volt, legalábbis azt hitte magáról. Utólag azt mesélte, hogy akkor kezdett ráébredni, hogy valami nagyon nem stimmel, amikor közeledett az első ágyjelenet. Ekkor huszonhárom éves volt a fiam! És csak ekkor kezdte beismerni magának, hogy meleg. Mesélte, hogy az első időben, amikor felfedezte, hogy minden alkalommal, amikor ránézett egy számára kellemes megjelenésű férfira, és valami furcsa bizsergést érzett, megpróbálta elvetni, elnyomni az érzést. De aztán egyre erősödtek a vágyak. Egy huszonéves fiatalember nem tudja sokáig elnyomni az ösztöneit…

– Tudja, amikor látta, hogy végül majd szembesülnie kell önmagával, teljesen összeomlott. Mi pedig csak figyeltünk, és azt láttuk, hogy a mi vidám, kedves fiunkból egy depresszív, ingerlékeny, társaságkerülő valaki válik. Nagyon komoly lelki válságba került… Először csak azt éreztük, hogy egyre messzebbre kerül tőlünk. A saját fiunk! És nem is sejtjük, miért… Nem volt hajlandó beszélgetni velünk, pedig az őszinteség a mi családunkban mindig teljesen természetes volt. Ugyanúgy, ahogy a közös vacsorák, a közös mozizások. Régebben sokszor elhozta hozzánk a barátait, tíz-húsz fiatal sütött-főzött itt a kertben. Ezután hirtelen üres volt a ház.

– Próbáltuk persze kitalálni, mi lehet a gond, sok mindenre gondoltunk, de nem tudtunk mit tenni. Beszéltünk vele tízszer, százszor, hármasban a férjemmel, négyszemközt csak vele, sírtam, győzködtem… De mindig azt mondta, hogy neki nincs semmi baja, ne is foglalkozzunk vele. Aztán arra gondoltunk, hogy biztos most érkezett el az idő, amit a gyereknevelési könyvek úgy hívnak: „el akar szakadni tőlünk”. Rettenetesen fájt, hogy ez ilyen módon következik be, de nem tudtuk, hogy is működhetne másként. Tudja, a nagyobbik fiunk a szomszéd házban lakik a családjával, gyakorlatilag napi kapcsolatban vagyunk vele.

– Neki, a problémás kisebbiknek felajánlottuk, menjen, ha el akar menni, de nem költözött el. Viszont ekkor már az ideg-összeroppanás határán állt. Belevetette magát a tanulásba, a munkába, de hiába, egyre aggasztóbb jeleket láttunk rajta: remegett a keze, nem tudott enni… Ekkor úgy döntöttünk, lesz, ami lesz, elvisszük orvoshoz. Már épp készültünk erre, amikor egy nap felhívott a munkahelyemen, és azt mondta, szeretné, ha mielőtt hazamennék, találkoznánk valahol, ahol négyszemközt tudunk beszélgetni.

– Rettenetesen megijedtem. Éreztem a hangján, hogy borzasztó állapotban van, alig tudott beszélni, dadogott… Aztán, amikor beült mellém az autóba, nem szólt semmit, csak iszonyatosan elkezdett zokogni. Az a hatalmas, erős fiatalember… Az egész teste remegett. Nem tudom, meddig tarthatott ez, de nagyon-nagyon sokáig. Én is vele sírtam, és közben elkezdtem nyugtatni, kérdezgetni. „Mi a baj? Miben segíthetek?” Elképzelni sem tudtam, mi történhetett. Kirúgták az egyetemről? Embert ölt? Nem értettem, mitől lehet valaki ilyen iszonyatosan kiborulva. És akkor megint átölelt, és nagy nehezen kibökte, akkor csak annyit mondott: „Anyuci, meleg vagyok.”

„Először a férjemnek kellett elmondani”


– Mi volt a válasz? – kérdezem, de Mártából magától ömlik szó, hiszen ezután megváltozott az élete.

– Igazából fel sem fogtam, amit mondott. A „meleg” szó valóban azt jelenti, amire gondolok? Vagy valami mást? Próbáltam nyugtatgatni, de csak azt motyogtam, hogy „nem baj, kisfiam, semmi nem baj, ne sírj…”. Miután egy picit megnyugodott, azt mondta nekem, hogy ha úgy gondolom, ő többet haza sem jön. Neki azt mondták az ismerősei, hogy a legtöbb szülő ilyenkor úgy reagál, hogy a gyereket elküldik otthonról… Elárulta, hogy a titkolódzás miatt van ilyen rettenetes állapotban, és most különösen nehéz volt, mert végre-valahára szerelmes! Tudta, hogy minket mennyire érdekel az ő sorsa, és mennyire vágyunk rá, hogy végre boldog legyen, így először arra gondolt, nem mondja meg. De az új kapcsolata akkora boldogságot és felszabadultságot jelentett neki, hogy muszáj volt megosztania velünk. Nekünk kellett eldönteni, hogy elfogadjuk-e őt, vagy nem.

– Az természetesen fel sem merült, hogy ne jöjjön haza. Imádjuk a fiamat, teljesen mindegy, hogy mit tesz, vagy hogyan akar élni. De ezt a dolgot nemcsak neki kellett feldolgoznia… Először ugyebár a férjemnek kellett elmondani. Ez ugyanúgy történt, mint a fiam „előbújása”, csak akkor én zokogtam, és ő nyugtatgatott. Aztán jött egy kegyetlenül nehéz év. Féltettem a fiamat, rémálmaim voltak: valahol vérben feküdt egy árok szélén, mert összeverték, mert megtudták róla. Féltettem a karrierjét is, arra gondoltam, zsarolható lesz, hogy nem fog tudni előrelépni, nem lesz boldog. Féltettem, hogy megfertőződhet valamilyen vírussal, betegséggel, én is hallottam a sztereotípiákat, hogy a homoszexuálisok nagyon sok kapcsolatot teremtenek.


– Nem undorodott meg a fiától?


– Nem, bár beszélgettem már olyan szülőkkel, akik átestek ezen. Az azonban tény, hogy az első időkben fölöttébb sokat foglalkoztam a szexuális életével. Azon rágódtam, miket csinálhat az ágyban… Akkor „tértem észhez”, amikor rájöttem, hogy van nekem egy másik fiam is, aki lehet, hogy szintén malacságokat művel otthon a feleségével, én mégsem vagyok rá kíváncsi, mégsem érdekel, nem gondolkozom rajta. Hiszen ez az ő magánügye! Miért foglalkozom akkor a kisebbik hálószobatitkaival? Ezzel le tudtam zárni magamban a kérdést.


– Volt még valami más is, ami segített abban, hogy elfogadja a fiát?


– Elég tájékozott embereknek tartom magunkat, de mivel nem voltunk érintettek, csak annyit tudtunk a melegekről, mint egy átlagos ember. Ami nekünk segített – és én azóta is ezt javaslom minden szülőnek, aki hasonló helyzetbe kerül –, hogy utánaolvastunk, és igyekeztünk mindent megtudni a melegekről. Amit nem ismerünk, az mindig félelemmel tölt el minket, és beleképzelünk mindenféléket. Nekünk abban is szerencsénk volt, hogy a gyerek hajlandó volt válaszolni a kérdéseinkre, türelmesen, részletesen, feltárva a lelkét. Mára visszajött a régi kapcsolatunk, sőt, talán mélyebb a szeretet, mint valaha.


– A férjének is ilyen könnyedén ment az elfogadás?


– Nem, neki sokkal nehezebb volt. Velem ellentétben – én annyit már az elején tudtam, hogy ez nem egy betegség, nem perverzió, nem abnormális dolog – ő az első időkben keményen mondogatta, hogy „szeretlek, kisfiam, semmi nem változik, de azt ne mondjátok nekem, hogy ez normális”. Sokat segített, hogy több meleget megismertünk. Illetve a szüleiket. És idősebb melegeket! Ez különösen fontos volt, hiszen láttuk, nem igaz az a sztereotípia, hogy egy meleg férfi szőrös boával a nyaka körül járkál, meg kis rózsaszín retiküllel… Amióta megtudtuk, hogy a mi fiunk meleg, a közvetlen baráti körünkből is „előbújtak” többen. Sosem gondoltuk volna róluk, ahogyan a mi gyerekünkről sem gondolta soha senki, és aki nem tudja, álmában nem jut eszébe, mert nem látszik rajta…


– A nagyszülők?


– Ők is tudják, elmondtuk nekik is, annak ellenére, hogy nyolcvan év fölött vannak. Nehéz menet volt, révén erősen vallásosak, de végül ők is elfogadták. Ráadásul kiderült – ez az anyai úton örökölhető, úgynevezett genetikai elméletet látszik alátámasztani –, hogy az én anyai családomban több meleg nagybácsi is volt. Mindenki tudta róluk, de puritán család révén soha senki nem beszélt róla.


– A fiuk bemutatta önöknek a szerelmét?


– A leleplező vallomás után, a nagy boldogságban szinte azonnal megkérdezte, hogy bemutathatja-e a szerelmét, de akkor én arra kértem, hogy egyelőre ne. Sok lett volna. Körülbelül fél év múlva hozta ki hozzánk a párját. – Ahogy ezt mondja, megbicsaklik a hangja a telefonban. – Az az igazság, hogy egy tüneményes fiatalember volt. Persze nagyon kultúráltan viselkedtek. Ma már nincsenek együtt, de én a mai napig jó kapcsolatban vagyok azzal a fiatalemberrel.


– Nincs önben semmi rossz érzés a fia melegségével kapcsolatban?


– Nehezebbé teszi a fiam életét, ezért nem örülök neki. Ráadásul tőle nem lesznek unokáim, pedig tudom, hogy ő is vágyna gyerekre, még akkor is, ha nem helyesli, hogy egy meleg pár neveljen fel egy kisgyereket. Ezenfelül elfogadtam a dolgot… De tényleg nem könnyű. Ismerek olyan édesanyákat, akik az első egy-két évben undorodtak a gyereküktől, és a közelébe sem tudtak menni. Aztán ők is elfogadták, és ma már szégyellik, hogy akkor miket vágtak a gyerek fejéhez. Olyan idegállapotba kerül az ember, amit még elképzelni is nehéz. Csak egyet tudok mondani: nagyon kell szeretni a gyerekeinket! Minden gyerekben van olyasmi, ami nem tetszik a szülőnek – nekünk ez volt az. Mégis elfogadtuk, feltétel nélkül.

(Riportunkat két hét múlva, a 40. számban folytatjuk. Akkor két újabb „előbújás” történetét meséljük el; riportalanyaink a nyilvánosságot is vállalták.)

A másság asztrológiai magyarázatával foglalkozik Izing Klára írása a lapban.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Tenyér, ha viszket…» • „Anyu, meleg vagyok!” » • Goda Krisztina új filmre készül »  • Gombócból nem árt meg a sok! » • Boldog öregkor a nyugdíjasok állatoknak » • „Miért kell mindig pisilnem?” » • Szántó Dávid megvalósította álmát – Soma írása »