Nyári karácsony Ózdon

Fejős Éva

Azonban a telepen élő, hatvanöt többgenerációs romacsalád élete itt kezdődik, és itt is folytatódik. Több mint kétszáz gyerek él itt, akiknek sem jövőképük, sem kilátásuk – az egyik kislány például arról álmodozik, hogy egyszer majd szakács lesz, de „nem biztos, hogy sikerül” ezt a nagy álmot valóra váltania.
Ennek a kétszáz gyereknek hoz évről-évre, rendszeresen egyhetes „karácsonyt” az életébe a Nők Lapjából is jól ismert író-filmrendező-pszichológus, Bódis Kriszta, hiszen alkotótábort rendez nekik…
Ebbe az alkotói folyamatba csöppentem bele, s láthattam, hogy miként ismerkednek olyan gyerekek a gyurmával és a kifestővel, a fényképezőgéppel, akik még sosem láttak effélét, s miként kapja el őket az alkotás lendülete… „Abban hiszek, hogy a legkisebb kreatív élmény is változtathat egy ember sorsán, életén” – mondta Bódis Kriszta, aki egyébként kétszeres keresztszülőséget is vállalt itt, Magyarország legszegényebb roma telepén. A helyi gyerekek számára ez az egy hét talán többet jelent, mint a karácsony…
A Nők Lapja e heti számából többek között az is kiderül, hogyan birkóznak meg nehéz helyzetükkel a Hétesen élő családok, és miként formálhat az alkotás élménye a gyerekek sorsán.



Részlet a riportból, amelyet a Nők Lapja szeptember 12-én megjelenő, 37-es számában olvashatsz:

Ez is a kreativitást fejleszti: van, aki egy papírdobozzal is jól eljátszik

Létezik, az bizonyos. A GPS legalábbis jelzi a térképen a Hétes-telepet, még akkor is, ha úgy érzi az ember, hogy hirtelen a magyar vidékről egy dél-amerikai nyomornegyedbe csöppent. Omladozó házak, helyenként egész falrészek hiányoznak, félmeztelen férfiak állnak előttük, maszatos gyerekek és bozontos kutyák szaladgálnak az úton.

– A tábort keresik? A gyereknaposokat? – kérdezi az egyik férfi, majd előre mutat. – Az út végén forduljanak fel… – mutat felfelé, majd amikor látja, hogy nevetünk, ő is elneveti magát.

Aztán meglátjuk őket. Egy régi, romos ház környékén rohangálnak a gyerekek, egy nő szendvicses tálcákkal közeledik, őt rohanják meg. Bódis Kriszta, a Nők Lapjában is publikáló író-filmrendező-pszichológus jön elénk, gyerekkísérettel. Többen szaladnak hozzá, színes gyurmákból készített figurákkal, színes rajzokkal: „Kriszta néni, szép?” – kérdezik tőle, nemcsak a kicsik, hanem a tinédzserek is, és ő mindenkit külön-külön megdicsér. Bódis Kriszta többek közt úgynevezett alkotásterápiával, a kreativitás fejlesztésével próbál rendszeresen segíteni a hétes-telepi hátrányos helyzetű gyerekeknek.


„El innen… de hová?”

Beérünk a régi romépületbe, amelyet átleng a vizeletszag, „vécének szokták használni máskor”, mondja egy roma asszony, aki érdeklődve nézi a foglalkozást. Most gyerekek ülnek a padlón, a kutyákkal, mindenki bemenekült az épületbe a zápor elől.

– Épp gyurmázás, rajzolás, kifestés a feladat a kézműves csoportban, a fotós csoport, amely a nagyobbakból áll, fényképez, mert ők ezt tanulják – magyarázza Kriszta. – A dokumentumfilmes csoportunk filmeket készít, hiszen ezek a fiatalok filmezést tanulnak. Van egy színjátszókörünk is. Nézzetek körül…

Közben eláll az eső, kiszalad a szabadba a gyerekcsapat nagy része. Újabb adag májkrémes szendvics érkezik, a gyerekek rárohannak. Cintia és Bogi tizennégy évesek, inkább a fényképezőgépet tanulmányozzák, amelyet Kriszta adott nekik, hogy dolgozzanak vele.

– Szeretek itt lenni, amikor Kriszta néni jön – mondja Cintia. – Mert olvasunk, tanulunk… itt van a négy testvérem is. Jó, hogy már nagyok vagyunk, mert már segítünk a felnőtteknek. Amikor Kriszta néni elmegy, mi otthon is rajzolgatunk, pedig máskor nem szoktunk. Én hastáncosnőnek készülök…

Kriszta és a “gyereknapi tábor” idevonzza a telep apraja-nagyját

– Én is hastáncolok – teszi hozzá Bogi.

– Egy hétig gyereknap van itt – közeledik egy hiányos fogsorú, idősebb férfi. – Legalább ilyenkor legyen, ha már máskor nincs…

Elmondja, huszonhat éves a fia, a környéken dolgozik, kőművesmunkát és minden egyebet elvállal, amivel havi húsz-harmincezer forintot keres…

– Hallottam, vannak családok, ahol háromszázezer forintból sem tudnak megélni. Hát hogy éljen meg húszezerből valaki? A fiamnak nincs még gyereke, családja, de azt mondom, ne is legyen, amíg nem tud innen kitörni. Mert itt nem jó gyereknek lenni, nagyon nem jó… Nincs itt semmiféle kilátás… El kell innen menni… de miből… és hova… – kérdezi, inkább magától, mint tőlünk.

Egy asszony az öt hónapos gyerekét is kihozta, mert itt legalább „történik valami” és a többi gyereke tud rajzolni, játszani, ráadásul „kapnak enni”.

– Hogy hívnak? – kérdezem egy tíz év körüli, sudár, szégyenlős lánytól.

– Anasztázia – mondja félszegen.

– És hogyan becéznek?

– Zsuzsinak – feleli természetesen, majd elmondja, hogy van egy nagy álma. Szakács szeretne lenni. „De nem biztos, hogy sikerül.”

Még több az e heti Nők Lapjából: • Nyári karácsony Ózdon »  • Oláh Ibolyával mentora, Anyácska beszélget » • Verhetetlen tízóraik! » • Mentsük meg a férfiakat! » • 10 őszi sminktipp » • Exkluzív interjú John Travoltával » • Miss Tökéletesek » • Szeptemberi pénztárcafrász »