Mentsük meg a férfiakat!

Az állandó hajszoltság, amelyben a magyar férfiak élnek, romba dönti az immunrendszerüket. Valamit tenni kell, sugallják az erre irányuló kutatások, és minden egészséges emberi ösztön. Mentsük meg a férfiakat! – adtuk ki a jelszót a nőknek, és közben érkeztek egyre-másra a férfiak levelei, történetei…

– Harminckilenc fokos lázam volt, a feleségem könyörgött, hogy eszembe ne jusson bemenni az üzletbe. Mondtam neki, ő csak menjen dolgozni, én ágyban maradok, megiszom az odakészített teát, beveszem a gyógyszert, másnapra kifekszem az egészet. Megkértem, ne hívjon telefonon, majd ha felébredek, jelentkezem. Ő elment, és nem sokkal később én is. Megittam a teát, bevettem a gyógyszert, jól felöltöztem, és… mentem. A villamoson rosszul voltam, rosszul éreztem magam, aztán kaptam ülőhelyet, úgy egy kicsit jobb lett. Már előző nap is lázam lehetett, végig, de persze nem mértem, a feleségemnek sem mondtam. A főnökömet, akié az üzlet, nem érdekli, hogy kinek, mi baja van, nála dolgozni kell, aki ezt nem veszi tudomásul, azt kirúgja. Láttam ilyet eleget. Az egyik kolléganőm fia leesett a fáról az iskolában, eltörte a karját, de mivel ez a napköziben történt, délután, a főnök azt mondta neki, hogy azt a másfél órát, ami még hátra van a munkaidejéből, kibírja a gyerek az apjával is…

Jó kis történet, nem igaz? A férfi, aki – talán érthető okokból nem akarta, hogy leírjam a nevét – most lábadozik szívizomgyulladásból. Betegállományban van, minimálbér után természetesen, és szinte biztosan tudja, hogy ugyanúgy selejtezi őt ki a főnöke a munkába állása első napjaiban, ahogy a hibás árut szokás. Csak a felesége unszolására vállalta, hogy találkozik velem, és elmondja a történetét. De közben szégyelli magát. Ő!! Szégyenkezik, hogy ezt vele megtették, hogy megtehetik! Hogy nincs lehetősége, joga, esélye, hogy azt mondja: elég ebből.

– A fizetésem nagyobbik részét zsebbe kapom, így azért meg tudunk élni – folytatja a kétgyerekes, értelmes arcú, szürke szemű férfi. – De olyan is volt, hogy az éves szabadság felét csak papíron vettem ki. Nemcsak én, a többiek is…

Amit csak nő tud…

Mit is mondott Kopp Mária professzor asszony, aki munkatársaival a sorozatunk alapjául szolgáló kutatásokat elvégezte? Azt, hogy az állandó stressz és a bizonytalanság ássa alá a férfiak egészségét, ez a kettő eredményezi előbb-utóbb a szív- és érrendszeri, a daganatos betegségeket, emiatt alakul ki a depresszió.

– Nincs még egy ilyen ország a világon, ahol minden második ember depressziós! – mondja meglehetős indulattal Pistyur Imre szobrász, aki hosszú évekig dolgozott természetgyógyászként, és akit még mindig sokan megkeresnek, hogy elmondják neki a panaszukat, a tanácsát kérjék.

Pistyur Imre

– A politikai, társadalmi változások két részre szakították az országot, de a bizonytalanság, a stressz és a depresszió minden rétegben jelen van. Mindenki azt érzi, hogy egyre többet kell mennie, dolgoznia, tennie, idegeskednie a megélhetésért. Most olyan a társadalom, mint egy küzdő hangyaboly. Tudni kell, hogy az örökös készenlét, küzdelem és a félelem átalakítja a szervezetet, a stresszre jellemző vegyi anyagok szabadulnak fel, ezek rongálják a vérkeringést, a szerveket, mindent, mindent egészen az izomrendszerig. Gondoljunk bele egy mai ötvenéves férfi helyzetébe, aki a háború után, stresszes, nehéz időben született, de a hetvenes években a tudásával versenyképes volt a nyugat-európaiakkal, volt egy szakmája, dolgozott. Csakhogy a kommunista rendszer beleringatta valami rózsaszín álomvilágba, nem tanította meg nagyban gondolkodni, felelősen tervezni, a saját sorsát a kezében tartani. Mindehhez nyolcvankilenc után már nem lehetett felnőni, és most lemaradt, nemcsak a fiatalabbak, de a nyugati kortársaihoz képest is. Ehhez jön mindaz, ami nálunk elképesztő. Hogy egy kiló alma annyiba kerül, mint egy kiló banán, hogy egy lakás fenntartása a fizetés nagy részét felemészti, miközben mindenhol ilyesmit olvasni: „Új autó csak hárommillióért!” Csak? Jönnek a negatív üzenetek, a sok felesleges és ostoba információ, többnyire Amerikából és Amerikáról, egy olyan világról, amelyik egészen más, mint a miénk. És a hazugságok: valósítsd meg önmagad, mert megteheted, csak rajtad múlik. De hát ez nem igaz! Hiszen közben azt látja, hogy aki belekezd valamibe, az tönkremegy, azt agyonvágja az adó, az gyanús, azt meglopják, megzsarolják. Apróság, de jelzés: a Petőfi rádió átállt a zenére, már nem tartanak kapcsolatot a hallgatóval, ahogy az emberek sem egymással. Névtelenül elküldött esemesek futnak a tévén, ez is árulkodó.

A nőket mindez ugyanígy sújtja, ez eddig sem volt kérdés, mégis jobbak a megküzdési stratégiáik.

– Csak a nők menthetik meg a férfiakat, ez egyértelmű – szögezi le Pistyur Imre. – A férfiaknak szükségük van arra a finom gondoskodásra, amire csak egy nő képes, a harmóniára, amit csak ő tud megteremteni. A férfiak akkor lesznek képesek megint nagy dolgokra, ha érzik ezt a támogatást. Ezenkívül a nőkben jobban konzerválódtak azok az értékek, amelyek ebből a mély válságból, ebből a pangásból az egyedüli kiutat jelenthetik: erkölcs, hit, mély érzelmek, alázat, figyelem. Ők kezdeményezhetik azt az erkölcsi, lelki, gondolati megtisztulást, melyből, mint egy magból, elindulhat a változás. A gyógyulás.

Amiért jó hazamenni

A nők meghatározó szerepéről álljon itt még egy történet, amolyan pro és kontra, melynek szereplője szintén nem akart nevével szerepelni a lapban, hiszen két gyerekének édesanyjáról beszélt.

– A volt feleségem nem volt gonosz nő, egyszerűen csak bizonytalan. Félt, hogy lemarad, elmarad, hogy baj lesz, hogy elromlik az idő, mindentől. Ezért kellett a jobb autó és a nagyobb ház. Amikor elkezdett fájni a bal oldalam, belenyilallott néha, és szóltam neki, akkor is megrémült. De nemcsak engem féltett, sőt, sajnos, engem kevésbé. „Mi lesz velünk?…” – ez volt a szemében. Azután örökké faggatni kezdett, inkább nem is mondtam neki semmit. Aztán már másról sem. De én még így sem váltam volna el a gyerekek miatt. Csakhogy ő talált magának valaki… biztosabbat. Nem is hittem, hogy találok valakit, különösen, hogy olyat, akivel még boldog lehetek. Akivel így lehet élni… Talán nevetséges, de a mostani feleségem néha órákon át simogatja a fejem. Babusgat… Valahogy mindig tudja, hogy mikor van erre szükségem. Hogy honnan…? Az első időkben sokat sírtam vele, és ő azt sem bánta. Most meg már nevetünk sokat. Sétálunk, meg beszélgetünk… Szóval, ő igenis megmentett engem.

*

Sasvári Sándor

– Mindig tudatosan éltem, de amióta a feleségemet megismertem, és mióta megszülettek a lányaim, az életem egyértelműen róluk szól – mondja Sasvári Sándor színművész, aki jó barátait veszítette el az utóbbi időben. Bubik Istvánt, Kaszás Attilát, Szakácsi Sándort… – Amikor Németországban dolgoztam, az volt életem legnyugodtabb időszaka. Nem kellett szétforgácsolódni, csak arra figyelni, amire szerződtem. Szerencsés ember vagyok, jók a génjeim és nyugodt a természetem, s az is számít, hogy gyerekkorom óta sportolok. Ma is mindennap lóra ülök, az ráadásul nemcsak sport, hanem lelki feltöltődés is. Gyönyörű helyen élünk, állatok, növények között, jó levegőn, így nőnek fel a lányaim, akiknek az életében részt veszek, nemcsak hétvégén látnak, mint sok családban. A feleségem egészségesen főz, rajong az olasz konyháért, és rám szól, ha a második sör után nyúlnék. Az is fontos, hogy mit tesz egy nő az asztalra, de az is, hogy jó légkör legyen otthon, olyan, amit az ember mindig maga mögött érez, ami miatt siet haza. Régen én is eljártam bulizni, nincs azzal baj, de tudni kell abból kinőni, mérlegelni, hogy hogyan is szeretnék én élni. Sokáig keresgéltem, míg megtaláltam a feleségemet, az ő tisztasága, jósága meghatározza az életemet. Teréz anya, mikor megkérdezték tőle, mit kellene tenni, hogy a világ rendben legyen, azt felelte: mindenki menjen haza, és szeresse a családját. Igaza volt ebben is.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Nyári karácsony Ózdon »  • Oláh Ibolyával mentora, Anyácska beszélget » • Verhetetlen tízóraik! » • Mentsük meg a férfiakat! » • 10 őszi sminktipp » • Exkluzív interjú John Travoltával » • Miss Tökéletesek » • Szeptemberi pénztárcafrász »