Haumann Petra és Máté: egy pályán, ketten

Mióta Máté befejezte Londonban a színészakadémiát, és hazajött, már a hatodik filmben forgat. Nem számítva a külföldi produkciókat, ahol az sem elhanyagolandó szempont, hogy tökéletesen beszéli az angol nyelvet. Ezúttal hazai pályán játszik, egy sci-fibe ágyazott krimiben, amelyet Tater Sparrow rendez. A név természetesen felvett, a két fiú Londonban ismerkedett még, és azóta barátok. Máté mostanában állandóan a helyszínen tartózkodik, a lepusztult svábhegyi tüdőszanatóriumban. Valóságos kísértetkastély, hosszas bolyongás után találok rá, vagyis Tom Keatsre, a Valóságvédő Hivatal nyomozójának buzgó, ám kétbalkezes munkatársára, különféle lombikok és tudományosan fantasztikus szerkentyűk között. Hirtelen rá sem ismerek, először látom bajusszal. A figurához találták ki, szerintem nem áll rosszul neki. Mire kiértékeljük a bajuszt, felvételhez hívják. Másfél óra múlva kerül elő, kezében a stábkaja: rakottkáposzta-szerűség, műanyag dobozban. Jócskán elmúlt dél, ma még egy falatot sem evett, és irtózatosan éhes. Én meg nem hagyom nyugodtan enni, mert mindjárt vége a rövid ebédszünetnek.

– A bajusz egy kicsit megzavart, de a szemedről azonnal felismertelek. Olyan kék, hogy ilyen nincs is. Mintha az apád nézne rám, valahonnan messziről, és ez mégis kizárólag a te nézésed, a te tekinteted. Milyen érzés ilyen erős színészszemélyiség fiának lenni?

– Nekem Apu huszonhét éve Apu. Nem Haumann Péter, hanem Apu. Mindig mosolyognom kell, amikor egyesek azt akarják bebizonyítani, hogy nekem rossz Haumann-nak lenni. Kijelentem, hogy egyáltalán nem rossz. Azt sem kell elfelejteni, hogy anyai részről is van ötvenszázalékos génállományom. És Anyu sem attól valaki, hogy Haumann Péter felesége. Épp fordítva: Apuról lehetne mondani, hogy Anyu férje. Az egyik építi a másikat. Anyunak nagyon sok munkája van abban, hogy Apu ott van, ahol van, és mi is ott vagyunk, ahol vagyunk. Ezt nem lehet elvenni tőle.





– Tudom. Édesanyád, Ágnes gyönyörű volt – a szemed színét tőle örökölted –, és ragyogó tévés karriert áldozott fel értetek. A Haumannokért. A színészgyerekek szeretik megváltoztatni a családnevüket. Neked még nem jutott eszedbe?

– Soha. Egyszer, még Angliában felmerült, hogy az ékezet miatt változtatok a keresztnevemen. Gondoltam, majd a második nevemet használom, a Dánielt, mert a Daniel kimondhatóbb. Vagy Matt leszek, Máté helyett. Két napig töprengtem, végül szó szerint rosszul lettem attól, hogy most ki vagyok? Nem lehetek Joseph – ez a nagyapám neve –, nem lehetek Matt sem, mert egyik sem vagyok. Én Máté vagyok. Haumann Máté. Szerintem ezen változtatni a legnagyobb őrültség lett volna.

– Hárman vagytok testvérek. Dávid, a legidősebb, tudományos pályát választott, Petrából és belőled színész lett. Változott valami köztetek?

– Mindig jól megvoltunk, sohasem borult fel az egyensúly a három gyerek között. A két fiú úgy követte Petrát, mint a testőrök. Dacára annak, hogy az öccse vagyok, ha elmentünk szórakozni valahová, úgy viselkedtem, mintha a bátyja lennék. Ha egy fiú nem tetszett, azonnal mellette teremtem, és elzavartam.

– Mi a legkedvesebb emléketek a gyerekkorotokból?

– A kert közepén volt egy hatalmas cseresznyefánk – sajnos, már ki kellett vágni –, arra másztunk fel Petrával, és le sem jöttünk estig. Vittünk magunkkal csokit, almát, egy kis elemózsiát, és naphosszat csak ültünk a fán. Eszegettünk, olvasgattunk. Vagy tévés dobozból építettünk várat. Dávid már nagyobb fiú volt, mi, a két kisebb valahogy elválaszthatatlanok lettünk. Ez csak annyiban változott, hogy mindhármunknak kialakult a saját életútja. Petrának ott van a férje, a gyereke, így most belőlük egy külön család lett. Nem szakadtak le, ez a legszebb – vasárnaponként általában összejövünk a családi házban, ahol nekem van egy külön lakrészem.







*

– Menjünk cukrászdába – javasolja Petra, mert kislányától, Rozitól szerinte egy perc nyugtunk sem lenne. Rendben. Gyerek „kikapcs”. Csak hát édesanyja hozza magával a fotóalbumot: Rozi az állatkertben, a kádban, Bori kutya hátán, lovagló ülésben. Nézzük Rozit. Szakasztott az édesanyja.
– Anyuék is mondják, mintha engem látnának. Valószínűleg, ha fiunk lesz – nagyon szeretnénk –, az apját fogja formázni. Rozi egyébként az apja természetét örökölte, dacára annak, hogy pontosan a harmincadik születésnapomon érkezett. Kivárta. Egy nappal később született a kiírt időnél. Ilyen születésnapi ajándékom nem volt, nem is lesz több. Igaz, születésnapom sem lesz mostantól húsz évig.

– A kislány mindjárt kétéves lesz, lassan gondolni kell a saját jövődre is.

– Most jött el ennek a pillanata. Utoljára pont két éve léptem színpadra, és nemrég a La Mancha lovagjában kaptam egy kis szerepet, a Ferencvárosi Fesztiválon. Jó érzés volt. Pontosan tudtam, mi vár rám, amikor átmenetileg kiléptem a szakmából. És azt is tudom, hogy visszatérni sem egyszerű, de már megtettem az előkészületeket. Máté segített összehozni az önéletrajzomat, fotók is készültek rólam. Mostantól már terjesztem, hogy ismét kapható vagyok munkára. Nem tudom, mi lesz majd. Szabadúszó vagyok, az uram (Király Attila színművész, koreográfus, rendező – a szerk.) is az.







– Kicsit sem vagy féltékeny Mátéra, a sikereire?

– Azt hiszem, minden színész féltékeny a másik sikerére, én sem vagyok kivétel. Ugyanakkor Mátéval nem egyszerűen testvéri a kapcsolatunk. Olyan, mintha ikrek lennénk. Minden filmbemutatója, premierje előtt úgy drukkolok neki, hogy majd belehalok az izgalomba. Attól, hogy nekem most saját családom lett, és ritkábban találkozunk, a hármunk éteri testvéri kapcsolata nem csorbult. Mindig, mindent tudunk egymásról, tényleg nagyon jó testvérek vagyunk.





– Mátéval miben különböztök?

– Tény, hogy egy srófra jár az agyunk, de én például, rettenetesen irigylem a hihetetlen szorgalmát. Magam inkább vágyakozó típus vagyok, és egy szalmaszálat keresztbe nem teszek a karrieremért. Máté minden erejével igyekszik megvalósítani a vágyait. Én vagyok az, akinek sikerült hozzámenni egy olyan színházi emberhez, akinek az apja is színész, akárcsak az enyém. Ennyire nem tolom magam előre. Drága, megboldogult Kaszás Attila mondta még az uramnak, hogy a mi családunkban található az egy négyzetméterre jutó legtöbb színész az országban. Ezzel kevesen büszkélkedhetnek.

– Ha úgy vesszük, még az édesanyád sem civil…

– Sőt a bátyámnak is voltak művészi ambíciói. Adásrendezői szakra felvételizett a színművészetire. Hála a magasságosnak, nem vették fel. Most éppen a doktorijára készül, és francianyelv-tanfolyamon vesz részt Stuttgartban. Már van három diplomája. Szerintem ő fogja legtöbbre vinni hármunk közül.

– Te pedig megszülted szüleid első unokáját.

– Szerintem a másodikat is én fogom, mert a fiúk nem sietik el a házasodást. Az összes apai érzésüket Rozin élik ki. Apuék most éppen a Balatonon nyaralnak, velük is folyamatos a telefonkapcsolat. Fotókat küldözgetünk egymásnak, olyan megosztandó eseményről, hogy Rozi épp málnát eszik, vagy a kádban visít, ők pedig lógatják a lábukat a vízbe. Ahogy hazajönnek, Apu máris nálunk terem, nem bírja ki, hogy ne lássa az unokáját. Rettenetesen kíváncsi rá. Rozi most van abban a korszakban, amikor sokat változik, akár egy nap alatt is.

– Lehet, hogy a nagyapja saját magát keresi benne?

– Biztosan. Elvégre az ő vére is, és persze nyakló nélkül kényeztetheti, felelősség nélkül. Teheti, hiszen Anyuval úgy neveltek fel bennünket, hogy hálásak lehetünk érte. Az ember azt adja tovább a gyerekének, amit hazulról kapott. Remélem, Rozál is jó útravalót kap tőlünk.

A teljes páros interjút a Nők Lapja augusztus 1-jén megjelenő, 31-es számában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Csupa-csupa csirke »  • Fóliázott világ? »   • Szex az exszel » • Egy különleges nyári nap »  • Hogyan neveljünk boldog férfit? » • Szüntelen harcban: anya és lánya » • Zugorvos vagy sztársebész? » • Utaztam a világ legnagyobb óceánjáróján »