Oroszlán Szonja: „Arra vágyom, hogy meglepjenek!”

Az e heti Nõk Lapja címoldalán

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
A Producerek, az Édeskettes hármasban címû darabok fõszereplõje a Madáchban, ahol a Macskákat is próbálja a Szegedi Szabadtéri Játékokra. „Fullon” van. Ha lemerül, célba veszi a Balatont!
– Nem gyakran adsz interjút. Van egy tudatos stratégiád, terved arra, hogy kinek, mikor?


– Mára már van egy listám, hogy hova, semmilyen körülmények között sem nyilatkozom, és persze arról is, hogy hova szívesen, ha nem is gyakran: a Nők Lapja ezek közé tartozik. A legviccesebb esetem az volt, hogy Budán egy bevásárlóközpontban gyakran vettem elvihető ételt egy helyes szakács fiútól, aki egyszer csak felhívott, hogy egy bulvárlapnál lett újságíró, és adjak neki interjút. Kicsit szomorú lettem, mert szakácsnak nagyon jó volt... Mindenesetre ma már tényleg nagyon vigyázok, hogy hol és kinek beszélek magamról, a munkámról, az életemről.

– Arról elég keveset, mármint a magánéletedről. Miért is?

– Anélkül, hogy beszélnék róla, így is tudnak vagy tudni vélnek eleget. Nekem fontos a privát szférám: szeretnék úgy élni, mint a normális emberek. Az pedig elég illúzióromboló, ha egy újságból tudod meg, hogy valaki szeret téged, mert ezt nyilatkozta, csak éppen te nem tudtál róla. Ilyen előfordult velem. Arról nem is beszélve, hogy egyik este a testvéremmel vacsoráztam, másnap pedig megjelent, hogy egy titokzatos férfival láttak együtt. Ez több mint rossz vicc.

– Beszéljünk a mostani munkádról! Mindenkinek van egy első Macskák-élménye. Nekem ez nyolcvanhárom tavaszán volt, amikor a Madáchban bemutatták – ott voltam a premieren! –, a második meghatározó „cicahatás” pedig akkor ért, amikor Londonban voltam BBC-ösztöndíjas, és kötelező volt megnéznem. Neked?

– Én is ott voltam a premieren...

– Hány éves voltál?


– Hat. Anyukám ölében ültem. Ha jól emlékszem, Bencze Ilona játszotta akkor azt a szerepet, amelyet most én.

– Szerinted mi a titka annak, hogy a világ leghíresebb, legrégebben, világviszonylatban közel harminc éve játszott musicalje a Macskák?

– Nem tudom... Azt viszont tudom: varázslatos, elképesztő, hogy miután anyukám öléből végignéztem az előadást, huszonnégy évvel később, én is benne leszek. Koreográfus: Seregi László. Gyilkos. Nincs leállás, nincs pisi- vagy cigarettaszünet, mindenem fáj. Olyan izmaim, amelyekről nem is tudtam, hogy vannak. Munka van. Csak az. Munka. Egyrészt majd meghalok a végére, és csúszok hazafelé, másrészt nagyon jó érzés.

– Megéri mindez összesen hat előadásért?

– Nekem is mindennap ez jut eszembe... Én ezt az egészet egy Seregi-kurzusnak fogom fel. Nagyon kevés ember, mester van a pályán, akitől az ember, bármilyen áron, tanulni akar, és remélhetőleg tud. Dolgozni szerettem volna, és dolgoztatni magam, Szegedtől függetlenül. Néha húzom a számat, meg nyavalygok, de végig fogom csinálni. Különben annyira felpörget ez az egész, hogy alig tudok aludni – miközben az ember azt gondolná, hogy ájultan zuhannék az ágyba egy ilyen próbafolyamat után.

– Tiszteletben tartom, hogy nem beszélsz a magánéletedről, de általánosságban: az a típusú nő vagy, aki belövi, hogy öt-tiz-tizenöt év múlva hol kell tartania házasság, gyerekek számát tekintve, vagy ahogy esik, úgy puffan?

– Nem vagyok tervezős. Semmiben. Illetve... A munka kivétel. Tehát azt például már tudom, hogy mi lesz 2008 nyarán. Gyerek... Persze szeretnék, de szerintem egyet. Nem látom magam abban a szerepben, hogy nagy ház, sok gyerek, virágok a kerítésnél, és jókat főzök mindennap. Nem, ez nem én vagyok... Biztos, hogy nem.

– Rendkívül jó a kapcsolatod a szüleiddel. Az soha nem merült fel benned egy magánéleti krízis közben, hogy visszaköltözz, akár átmenetileg is, hozzájuk?


– Nem. Nem egészséges. Egyébként háromutcányira lakunk egymástól: bármikor láthatom őket. Ha gáz van, vagy egyszerűen csak pihenni akarok, akkor anyuval elutazunk kettesben három-négy napra. Kibeszélünk mindent.

– Szeretsz egyedül élni, vagy csak tudsz?

– Szeretek. Inkább egyedül, mint egy rossz kapcsolatban, vagy akár csak egy rossz este egy unalmas emberrel. Egyébként szükségem is van arra, hogy egyedül legyek. A színházban egész nap zsongok, előadás után érthetően nyugalomra, csöndre vágyom, és egyáltalán nem biztos, hogy beszélgetni akarok, bárkivel is. Múltkor kétszer játszottuk egy nap az Édeskettest. Hazaértem, leültem a kanapéra, és szó szerint zsibbadtam. És olyan jó volt, hogy egy órán keresztül semmi mást nem kellett csinálnom, csak ülni, és bámulni magam elé. Nagy dolognak tartom, hogy ki tudok kapcsolni. Sok kollégám panaszkodik arról, hogy képtelen rá. Én megtanultam. Ha eldöntöm, hogy van három napom, amikor lemegyek a Balatonra, akkor tényleg lemegyek a Balatonra, felfújom a gumimatracot, ráfekszem a vízre, és lazítok. Én tudok nem csinálni semmit.

A teljes interjút a Nők Lapja július 4-én megjelenő számában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából:

• Igyunk az egészségünkre! »
• Sztárok a Balaton bűvöletében »
• „Borzasztó Kétéves” »
• Kalandpark és Csodabogyó-barlang »
• Grillezzünk! »
• A Nagy Ásványvízteszt »
• Az élet bölcsője a víz »
• Gyerekek a vízben »
Olvass tovább

Hozzászólások