Sztármamákkal a cukrászdában

Ez a baba minket választott!

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Janza Kata vicceseket mesélt, Kecskés Karina hatalmas pocakja jobbra-balra dõlt a nevetéstõl, Varga Izabella mosolya pedig beragyogta az egész cukrászdát. Ajándék volt az a délután.

Karina volt a legnagyobb meglepetés. Azt hittem, mivel az első gyermekét várja, majd lelkendezni és csacsogni fog a babaruháktól a kiságyon át a babavárás minden előkészületéig. Nem így történt. Ő volt közülünk a legcsendesebb. A gondolatai már messze jártak. Mindössze egy hét választotta el a szüléstől.

Lilla: Bágyadtnak látszol, fáradtnak. Csak a szemed mélyéről sugárzik a boldogság.

Karina: A lányom már hónapok óta nem hagy aludni, úgy érzem, mintha egy egész tánccsoport lépne fel a hasamban. Máskülönben nagyon élvezem a hatalmas dinnyepocakomat. Lelkileg már nehezebb. Minden nap tartogat valami újdonságot, megmérettetést. Ez a kilenc hónap szembesített önmagammal, számot vetettem eddigi életemmel. A gyerekkorommal, a kapcsolataimmal, a családommal. Mit kaptam a szüleimtől, és mit szeretnék továbbadni belőle. Számtalan kérdés merült fel bennem. Rám zuhant a felelősség, hogy milyen keveset is tudok ebből az ismeretlen „tananyagból”, hogy anyaság. Szerencsére nagyszerű barátnők vesznek körül, akik rengeteget segítenek tapasztalatokkal, gyakorlati tanácsokkal.

Lilla: Emlékeztek arra a pillanatra, amikor megtudtátok, hogy kisbabát vártok?

Iza: Velem madarat lehetett volna fogatni! Van egy barátnőm, aki csak sok szenvedés, hosszú várakozás után esett teherbe. Próbáltam erőt adni neki, de a sokáig tartó, hiábavaló küzdelem rést ütött az én optimizmusomon is. Szerencsére a sors hozzánk kegyes volt: nem kellett sokáig várnunk Anna kistestvérére.

Kata: Ugyanez történt velem is. Egyik kolléganőmet hasonlóan próbára tette az élet. Végigasszisztáltam az egész szörnyű történetet, és amikor Janka születése után nyolc évvel elhatároztam, hogy ebben a második házasságomban vállalok még egy gyereket, halálra izgultam magam, hogy összejön-e. Talán a korom is közrejátszik. Az ember annyi mindent lát, hall, hogy félni kezd a jövőtől.

Lilla: Más ez a terhesség, mint az első volt?

Kata: Nagyon. Jankával felhőtlenül boldog voltam. Fel se merült bennem, hogy bármi baja eshet. Hegyet másztam, úsztam a viharos Balatonban, nem gondoltam a veszélyekkel. Most tele vagyok szorongással. Már kiolvastam százmillió könyvet a terhességről. Nem tudom, miért görcsölök ennyire. Talán mert tervezett baba?

Lilla: Én nem ismerem a „tervezett baba” fogalmát. Az én gyerekeim csak úgy jöttek, aztán vagy jókor volt, vagy nem.

Karina: Szerintem egy baba csak jókor jöhet. Mindenkinek megvan a maga útja. Ha valakinek sokáig kell várnia, annak is biztosan van oka. A sors valamiért így akarja. A gyerek így is, úgy is egy csoda. Most kaptam egy könyvet, méhen belüli fotókat tartalmaz a terhesség kilenc hónapjáról, nem tudok betelni vele. Szerintem ennél fantasztikusabb dolog nincs a világon!

Iza: Az én anyukám azt mondta, a gyerekvállalás az életünk értelme, ezért tudatosabbnak kell lennie annál, mintsem hogy bármikor megtörténhessen. Úgyhogy az első, legvadabb szerelem idején, tizenévesen elcipelt az orvosához. Utána kaptam tőle egy gyönyörű, nyitható medált, amelybe rendületlenül belekészítette a bogyóimat, hogy még véletlenül se feledkezzem meg róluk... És igaza lett: az én gyermekeim jókor, és attól az apától érkeznek, akire érdemes volt várni.

Karina: Abban tökéletesen egyetértünk, hogy ennek egy döntésnek kell lennie. Két ember közös felelősségének: megérett rá az idő, hogy gyereket vállaljanak. Az azonban, hogy azután megtörténik-e, már nem rajtunk múlik.

Kata: Ez érdekes. Nálam Janka úgy „esett be”, hogy a kapcsolatom még korántsem nyugodott szilárd alapokon. Úgy is mondhatnám, zsákbamacska volt. El is váltunk Tiborral. Ennek ellenére úgy gondolom, Jankának nem lehetne más az apukája, mint ő. Hihetetlenül boldog voltam a terhesség alatt! Éreztem ezt a sorsszerűséget. Most, hogy ebből az embertelen mókuskerékből, a színházi munkából ki kellett állni, sokkal nehezebb volt. S bár biztos vagyok benne, hogy most találtam rá arra a férfira, akit nekem rendelt az élet, sokkal jobban aggódom a közös babánkért.

Lilla: Hisztek abban, hogy a gyerekek választják a szüleiket?

Karina: Igen, én hiszek abban, hogy nem véletlen, ki hova, milyen nemmel, személyiséggel, nehézségekkel születik. Választunk és kapunk. Hogy megérdemeljük-e, és tudunk-e élni a lehetőségeinkkel, majd elválik.

Kata: Van egy jó barátnőm, aki már kétszer elvetélt. Iszonyú, mi mindenen ment keresztül. Most, a második tragédia után valami nagyon meghatót mondott nekem: „Tudom, hogy már valaki kiválasztott bennünket, csak még nem jött el az ideje, hogy világra jöjjön.” Az ő szájából ez teljességgel hihetően hangzott.

Iza: Én nem részesültem vallásos nevelésben. Magam keresem az utam. De sok minden belefér a fejembe, ami az életet megelőző és követő világról szól. Azt gondolom, igen, a gyerekünkkel összetartozunk már a fogantatás előtt is. Ha fiú, ha lány, ha beteg, ha egészséges, mindenképpen a miénk. Nincs mese.

Lilla: Számomra talán ez volt az anyává válásban a legnehezebb. Hogy önmagamon kívül ezentúl egy másik emberért, a gyermekemért is felelősséggel tartozom.

Kata: Ettől én is bepánikoltam. Gyermekágyi depresszióba estem. S bár mindenáron meg akartam felelni, közben alig vártam, hogy valaki levegye a vállamról ezt a súlyos terhet. Azt hiszem, attól fáradtam el és rémültem meg annyira, hogy ez most már örökké így lesz. Igaz, nagyon magamra voltam utalva. Anyukám még dolgozott, Tibor meg szinte még gyerek volt. Nem számíthattam rá.

Iza: Az első terhességem a szerelemről szólt. Színházba jártunk és moziba, nem is gondoltunk bele, hogy új élet kezdődik számunkra. A fordulópont Panna kétéves korában következett be. Meghalt egy barátunk kislánya és felesége. Röviddel ezután egy balesetben elhunyt a férjem keresztlánya is az apukájával. Akkor hasított belém a felismerés: az életbe bizony bele lehet halni! Hosszú, keserves időszak következett. Betegesen kezdtem félteni magamat. Úgy éreztem, a világ legnagyobb árulása lenne, ha idő előtt kilépnék a gyermekem életéből. Mire kivergődtem ebből az állapotból, már nem esett nehezemre semmi. Sem az uzsonnakészítés, sem a főzés, sem a korán kelés. Örültem minden Pannnával töltött percnek.

Lilla: Az apukák mennyit segítenek?

Kata: Szerintem a fiúk között is akadnak tündérek. Ilyen az én párom is. Ha lenne névjegykártyája, ezt írnám rá, nem azt, hogy balett-táncos. Most nem félek, hogy magamra maradok. Laci sokat próbált szülő, van egy lánya, és Jankát kottából olvassa. Azt szeretem a legjobban, hogy mindent humorral old fel. Hihetetlenül eredményes nevelési eszköz.

Iza: Ezt csak alátámasztani tudom. Én is azt tanulom a férjemtől, hogy nem kell mindent véresen komolyan venni. De a legtöbbet a kislányom tanít nekem. Nagyon hálás vagyok neki. Első perctől kezdve kitörő boldogsággal beszél a testvérkéjéről. Szinte rajong érte, és lépésről lépésre engem is megszabadított a szorongástól.

Lilla: Úgy látom, jólesik nektek a másállapotról beszélgetni…

Karina: Jól látod. Az „áldott állapot” csodálatosan kifejezi, hogy valami felfoghatatlan, emberfeletti esemény részesei vagyunk. Ezt a külvilág nehezen érti meg. Én például nagyon nehezen tudok úrrá lenni az érzelmeimen. Áradnak, mint a tenger. Ránézek egy kisbabára, és máris ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy sírjak. Minden olyan elementárisan tör rám! Ha szomjas vagyok, egy percig sem tudok várni, innom kell. Az éhséggel, örömmel, bánattal ugyanígy vagyok…

Kata: Pontosan. Múltkor például húsz sütemény volt egy tálon, és mire én odaértem, már egy sem maradt. Elbőgtem magam. Ugyan már, Katóka, te értelmes nőnek tartod magad, mondogattam magamnak, hát hogy történhet ez meg? És megtörténik. Elképesztően érzékeny vagyok. Lacit is agyongyötröm vele. Sokszor zokognom kell, mert azt látom, hogy senki sem érti, amit mondok. De hát szegények, nem hallgathatják huszonnégy órán keresztül az én aggodalmaimat!

Lilla: Hogyan fogjátok nevelni a gyereketeket?

Karina: Természetesen „a lehető legjobban, sőt, tökéletesen”! Szeretném megmutatni neki a világból mindazt, amit fontosnak tartok. Persze kamaszkorában majd a szememre hányja a hibáimat, hiszen bármennyire is igyekszem, nyilván nem vagyok tökéletes. Még önmagammal is sok dolgom van. Jó lesz folyamatosan tanulni a gyerekemtől, hiszen ő is nevel engem. Izgalmas lesz megpróbálni egy ártatlan személy szemével rácsodálkozni az életben már ismertnek vélt dolgokra.

Iza: Nekem a lányom tanítja, mit, hogyan csináljak vele. Nagyon figyelek rá, hogy mindig úgy reagáljak, hogy az jó legyen neki. Semmilyen mintát nem követek, de természetesen azt a nyugalmat és hitet, hogy jó anya leszek, a szüleimnek köszönhetem.

Kata: Engem olyan szépen, következetesen neveltek anyuék. Rájöttem, hogy nagyon nagy munka lehetett. Én már lustább vagyok. Anyukám mindig odatette a lépcső aljára a kakaót, az uzsonnát, meg a listát, hogy mit kell aznap elvégezni. Majd aláírta: a lépcsőtündér. Nekem ehhez már nincs energiám.

Lilla: Egy művésznek különösen nehéz lehet szögre akasztani a karriert.

Karina: Nem hiszem, hogy nehezebb, mint másnak. Nekem inkább az okoz gondot, hogyan fogom majd megőrizni azt a feltétel nélküli odaadást a munkámmal szemben, amely eddig jellemzett. Hiszen már más lesz fontos az életemben. Ettől függetlenül komoly szakmai terveim vannak, tisztában vagyok vele, hol tartok, és milyen szerepekre vágyom. Csak legyen lehetőségem megmutatni azokat az energiákat, amelyek jelenleg a föld fölött repítenek! Szerintem akkor van értelme visszatérni a színpadra, ha azt érzem, hogy hisznek bennem, és én is bízni tudok. Hogy megérje akár csak pár órára is otthagynom a gyerekemet.

Kata: Én biztos, hogy legalább egy évig otthon maradok. Megbeszéltem a direktorommal. Janka születése után két hónappal már játszottam. Éppen alakulóban volt az a szólógárda, amely most már évek óta sikert sikerre halmoz az Operettszínházban, és nem akartam kimaradni belőle. Most nincs ilyen nyomás. Azért remélem, egy-két turné az új baba-mama lemezünkkel, amelyet várandós kolléganőimmel együtt készítettünk, bele fog férni az időmbe.

Iza: Én még nem akarom ezt eldönteni. Panna hét hónapos volt, mikor dolgozni kezdtem. Jött velem a forgatásokra az apukájával vagy a testvéremmel, hiszen kétéves koráig szopizott. Csodálatos időszak volt… Tudom, most egy kicsit bonyolultabb lesz a helyzet, hiszen már két gyerekről kell gondoskodnom, de nem izgatom magam. Egyelőre várjuk a babát. Nagy örömmel.
Olvass tovább

Hozzászólások