Zalatnay Sarolta: „Kicsit félek a kinti világtól…”

Pedig áll, és jelent 2006. október 26-áig. Kevesen osztották meg úgy a közvéleményt, mint ő, amikor két évvel ezelőtt bevonult a börtönbe. „Szegény, egyedül neveli a kislányát, ráadásul beteg, mégis vele statuálnak példát! Közben azok, akik milliárdokat loptak vagy épp embert öltek, szabadlábon lehetnek!” – zengte az egyik kórus. „Aki vét a törvény ellen, az akkor is kapja meg a büntetését, ha ismert énekesnő! Arra, hogy megkárosított másokat, nem mentség a gazdasági ügyekben való járatlansága” – harsant a másik oldal. Magam a két kórus között imbolyogva csak abban voltam biztos, hogy iszonyatos lesz egy rivaldafényhez szokott embernek börtönlakóvá válnia (a munkám során jártam már magyar és külföldi börtönökben). Az is megfordult a fejemben: nem fogja kibírni…
Ehhez képest most itt ül velem szemben az öregecske zuglói ház kertjében, tizenöt kilóval könnyebben – látványosan karcsúbb, mint régen –, kicsit fáradtan, nyugodtan, sima-festetlen arccal. Ez az új, vonzó külső szüli az első kérdést:


– Nagyon megváltoztál a börtönben töltött két év alatt?

– Odabenn olyan kietlen, szigorú szabályok közé szorított az élet, hogy törvényszerűen lelassul mindenki – mondja csöndesen. – De ne tévesszen meg a nyugalmam, én most is az érzelmeimmel élem az életem, bár ma már tudom, ez nem bölcs dolog. Ha nem állt volna mellettem a családom – Ildi, Szilvi meg az imádott kislányom, Niki a maga végtelen szeretetével és önfegyelmével –, akkor biztosan összeroppanok. (Nem sír, de a szeme párás…) Mert a börtön kemény ám! Ha nem is olyan borzalmas, amilyennek egy cigánylány lefestette nekem a bevonulásom előtt – e beszélgetés hatására reszkettem a félelemtől az első napokban –, de az vitathatatlan, hogy a rácsok közötti szürkeségben, az alig hét négyzetméternyi celládban elveszíted a személyiségedet. Csak az ER4817-es számú elítélt vagy, akinek jelentenie kell a lányod korabeli őrmesternek, akinek meg kell szoknia, hogy az ajtó tenyérnyi tátikáján bárki benézhet, és ellenőrizheti, mit csinálsz.

– Cini, miért egyeztél bele abba, hogy a börtönbe vonulásod drámai perceit rögzítse egy kereskedelmi televízió? Biztosan tudod, hogy sokakban keltett visszatetszést…

– Sokáig tipródtam, igent mondjak-e a felkérésre, a kislányommal is megbeszéltem, ő mondta ki a végszót: kibírjuk, és legalább pénzt is keresel. Nos, az ok ennyi. Nikire vigyázott az édesapja meg a barátnőim, amíg én benn voltam, de azért nyugodtabban vonultam börtönbe azzal a tudattal, hogy marad némi pénz itthon.





– Egy bécsi börtönben mondta nekem egy drogfutárként letartóztatott magyar lány, hogy ő – bármily furcsa – megtisztult az ott töltött évek alatt.

– Én is ezerszer végiggondoltam mindent. Különösen azt, hogy a hülyeségemmel, a tévedéseimmel azoknak ártottam legtöbbet, akik szeretnek. Ám azt még ma sem értem igazán, hogy miért jártak el velem kapcsolatban a lehető legnagyobb szigorral…

– ???

– A gyereküket egyedül nevelő nőknek általában három hónapos halasztást adnak a bevonulásig, ráadásul nekem itt volt a betegségem is: a rák. Műtét, kemoterápia… Mégis be kellett mennem a börtönbe az ítélethirdetés után egy hónappal! De ma már nem érdemes ezzel foglalkoznom és az egyéb sérelmeimmel sem. Csak az a fontos, hogy megbűnhődtem becsülettel, és az, hogy jól döntöttem, amikor hazajöttem Amerikából. Pedig rengeteg ott élő honfitársam-barátom biztatott: maradjak kinn, és akkor megúszom a börtönt. Nikit majd kihozatják valahogy… De én bujkáljak? Aki egész életemben vállaltam az őrültségeimet? A szerelmeimet? A miniszoknyát, amiért megszóltak, a földig érőt, aminek hatására a sofőrök röhögve szóltak ki a kocsiból: söpröd az utcát? Nem, én nem tudtam volna bujkálni! Ráadásul elég jól bánt velem a sors a bajban. Nemcsak az istenhitem meg a családom szeretete maradt velem, hanem dolgozhattam is a börtönben. Bár a Markó utcában szigorúbb körülmények között vagyok, mintha úgynevezett letöltőházban lennék egy női börtönben – nem kivételeznek velem, egy vagyok a rabok közül –, mégis öröm a könyvtári munka. Lefoglal, és sok lánnyal ismerkedem meg általa. Van közöttük olyan, aki gyilkosságért került ide – bár a börtönben nem divat egymás ügyeiről faggatózni –, van, aki nem tud írni-olvasni, tehát én írtam a szerelmes levelét… És még énekelhettem is. Nem tudom neked elmondani, hogy milyen megszállottan készültek a társaim – velem együtt – a karácsonyi műsorra, és micsoda katarzis volt elénekelnem az első börtönkarácsonyomon az Ave Mariát… A kislányom is ott volt, és tapsolt. Tudod, most úgy érzem, hogy én minden könnyemet elsírtam már odabenn…

Csöndesen, fegyelmezetten mesél – egyáltalán nem hasonlít arra Cinire, akivel öt évvel ezelőtt találkoztam, aki alig fért bele a hipermini szoknyájába meg a két számmal kisebb pólójába –, közben a kutyái lelkesen kavarognak körülöttünk, a „családja” pedig gondoskodik rólunk. Ildi pogácsát tesz elénk, Szilvi üdítővel kínál. Kikből áll ez a szeretetet sugárzó, furcsa kis család? Ők Cini-rajongók voltak, aztán a gyakori találkozásból szoros barátság lett, és ma már olyanok, mintha nővérei-húgai, a kislányának pedig pótanyái lennének. Egy pillanatra sem hagyták magára Cinit, rendületlenül küldték neki a csomagokat, tartották a lelket egymásban meg a korát meghazudtolóan fegyelmezett, tizenhat éves Nikiben. Aki most mosolygósan ül mellettünk – hiszen erre a hétvégére „megkapta az édesanyját” –, és gyerekes-érett tekintetéből megható szeretet árad, amikor Cinire néz.

– Te kivel osztottad meg a gondolataidat, amikor anyu börtönbe került? – kérdezem a koránál jóval fiatalabbnak látszó (kis)lánytól.

– Elsősorban magammal. Nagyon jó fejek a barátaim, senki sem hozta szóba, mi zajlik nálunk. Én sem. A gimis osztályomban sem bánt senki, sőt! – folytatja mosolyogva. – Képzeld el, hogy egy pszichológiai vizsgálaton az derült ki, hogy huszonhárom osztálytársamból húszan kötődnek hozzám. Azt mondta a pszichológus, hogy „téged szeretnek”. Én ettől nagyon boldog lettem! Gondolhatod, hogy egy ilyen közösségben senki sem bántott anyu miatt, én most is büszke vagyok rá. Már számolom a napokat, hogy mikor lehetünk végre együtt!

– Néztem a tévét, amikor anyu bement a börtönbe. Megviselt voltál – szívből sajnáltalak! –, de nem sírtál.

– Mindig vigyáztam arra, hogy anyu ne lásson sírni, mert az neki rossz…

– Valamit el kell mesélnem! – élénkül fel Cini. – Írtunk egy könyvet Nikivel közösen. Először ő írta le, hogyan élte át ezt az iszonyatot, aztán én, végül cseréltünk. Amikor elolvastam Niki részét, úgy sírtam, hogy odabenn mindenki megrémült. Mert bizony a kislányom sokkal többet tudott, mint amennyit elmondtam neki! Tudta, hogy súlyos beteg vagyok, hogy nagy bajba kerültem, értett mindent. Én gyakran sírtam – elbújtam, és azt hittem, nem veszi észre, ha kifestem magam –, de ő fegyelmezte magát. Miattam. Mintha az imádott édesanyám – ő minden rossztól megvédett a szeretetével! – óvna engem Niki személyében.


– Nemrégiben megrázónak találtam az egyik kereskedelmi televízióban egy idősebb nő nyilatkozatát, aki sírva magyarázta, hogy az egész életét tönkretette azzal, hogy igent mondott egy cégnek, aki számodra keresett hitelezőket. Azt is hallottam, hogy valaki polgári pert akar ellened indítani…

– Bármit írtak és beszéltek rólam az utóbbi időben, igaz szívvel állítom: én soha senkit nem károsítottam meg tudatosan! Soha senkit sem akartam kifosztani! Soha! Mondd, miért beszélnék mellé a bűnhődés – kétévi börtön – után? Egyébként azon az őreim is ámuldoztak, hogy miféle cikkek jelentek meg rólam a bulvársajtóban úgy, hogy a kutya sem beszélt velem. (A börtönben csak úgy készülhet interjú, hogy melletted ül egy őr, aki hall mindent…) Az általad említett hölgy esetével foglakozik az ügyvédem, és a lehetséges polgári perekkel kapcsolatban is mellettem áll. Nyugtat-biztat! Most nem akarok a részletekben elveszni, de azt azért elmondom, hogy a neves szakemberekkel dolgozó Zalatnay Stúdió ma is létezne, és sikeres lehetne – szépen törlesztené a hiteleit –, ha egyik napról a másikra nem szűnik meg (jogutód nélkül) a műsorainkat megrendelő televízió. És én ott álltam egy csomó legyártott filmmel, meg egy rakás hitellel. Gondold csak el, havi hatmilliós rezsink volt!


– Uramisten, Cini, ez rengeteg pénz! Nem volt veszélyérzeted?

– Nem, mert fenntartás nélkül bíztam a pénzügyeinket bonyolító társaságban: értenek a gazdasághoz, a hitelekhez… Mindennek tetejében akkoriban vakon szerelmes voltam a férjembe, Csabába – azóta elváltunk –, és nem figyeltem néhány barátom jó szándékú figyelmeztetésére. Csak akkor kezdtem pánikba esni, amikor szép lassan minden aranyam zálogba került, amikor el kellett adni a nagy céges autót és minden értéket, amit szegény anyuék egy élet munkájával gyűjtögettek össze. De akkor már késő volt…


– Mit tanultál mindebből?

– A válasz egy regény lehetne… Most maradjunk annyiban, hogy fogadalmat tettem: soha többé nem írok alá olyan számlákat, amelyekre mások vésik rá – később! – az összeget.


– Biankó számlákat írtál alá? Képtelenség!

– Ühüm…


– Október 26-án szabadulsz.

– Túléltem, a betegségemet is tisztességgel „karban tartották” a börtönben. De kicsit félek a kinti világtól! Kiengedtek egy hétvégére, és elmentünk Nikivel a Vidámparkba. No, ott jöttem rá, hogy én, aki hatalmas tömeg előtt énekelek évek óta, most szorongok, ha sok ember van körülöttem. Persze majd elmúlik… Furcsa élmény volt a vásárlás is. Mániásan vizsgálgattam az árakat – „előző életemben” nemigen volt jellemző rám –, és pénzzel kellett fizetnem! A börtönboltban nincs pénz, ott felírják, amit vásárolsz… Erős ám a börtönhatás! Jelenleg nem tudok magas sarkú cipőben járni – elszoktam tőle –, és itthon is felkelek hajnalban, ápolgatom a virágaimat, szeretgetem a kutyáimat, mert odabenn megszoktam.

– Mit csinálsz a szabadulásod első napján?

– Ó, az csodás lesz! – feleli, és végre „önfeledt-cinisen” felnevet. – Dedikálni fogjuk Nikivel a közös könyvünket. A folyatás sem tűnik rossznak… Meghívott egy wellness-központ, ahol kicsit felerősítenek, majd egy önként vállalt műtét vár rám. A börtönben jöttem rá: nem kell nekem ez a duplára duzzasztott mell. Nem én vagyok, nem természetes, és fáj a hátam…

– Mi kell ahhoz, hogy boldog legyél itt, kint?

– Niki, a családom szeretete, sok munka. Hogy énekelhessek, és pénzt keressek. Utóbbiban a fantasztikusan rendes – a bajban is mellettem álló – Delhusa Dzsoni segít.


– Szerelem?

– Nem tudom. Bár, ha jól meggondolom, egyetlen szerelmem sem volt igazi támaszom. Mindig eljátszottam az erős nőt, közben nagyon vágytam arra, hogy gyenge (is) lehessek. A lányom szerint leszek még szerelmes…


– A bécsi börtönben megismert drogfutár-riportalanyom férjhez ment.

– Nem akarok férjhez menni! De egy kis boldogság jól jönne… Szerinted, jut még nekem?