Meló-dráma: Különös találkozás Janza Katával és Dolhai Attilával

Az e heti Nõk Lapja címlapján

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Hamarabb érkezem a megbeszéltnél. Gondoltam, belenézek a Rudolf próbájába, meglesem a címszereppel viaskodó Dolhai Attilát.

A színpadon a díszleteket állítgatják, és a világítást próbálják. Mellettem egy jóvágású fiatalember a bennfentesebbek biztonságával figyel.

Előjáték

– amelynek feladata lenne, hogy megindítsa a cselekményt, ám ezúttal mielőtt beindult volna, már meg is állítja.


– Segíthetek valamiben? – súgja oda kedvesen.

– Á! Kösz, nem. Csak Dolhai Attilát várom… mármint, hogy színpadra lépjen… – súgom vissza.

– Nem érdemes… Ma már nem lesz! – jegyzi meg a szája sarkából.

– Te meg aztán ezt honnan tudod? – vetem oda pökhendien.

– Csak onnan, mert én vagyok Dolhai Attila… Engedd meg, hogy bemutatkozzam…

Bemutatkozunk. Tényleg ő az. Ez most immár kétségtelen tény.

Nyitány

– amelynek feladata többnyire az, hogy hangulatilag aláfesse az elkövetkezendőket, most azonban se hangulat, se aláfestés, és kétségessé válik, hogy lesznek-e elkövetkezendők.

Ülünk az emeleti társalgóban Attilával. Kezdenénk a beszélgetést, ám megjelenik Ferenczi Orsi azzal a feltett szándékkal, hogy bemutasson bennünket egymásnak. Jelezzük, ez már megtörtént. Kezdjük újból, ám Orsi ismét felbukkan, és közli, hogy Janza Kata pillanatokon belül jön. Kezdenénk ismét, Orsi azonban újfent ott terem, mert Attilának mégiscsak be kellene menni egy rövid időre a színpadra.

Az imént azon töprengtem, miként fogok elboldogulni kettejükkel, Katával és Attilával, az Operett két csillagával, most meg itt ücsörgök egyedül a társalgóban. Amaz, féltem, hogy kicsit sok lesz a riporthoz, emez viszont, tartok tőle, tán kicsit kevés.

Első felvonás

– amelyben megismerjük a primadonnát, akiről azonban menten kiderül, hogy valójában kiismerhetetlen, és felbukkan a csábító is, akiről viszont az derül ki, csöppet sincs könnyű helyzetben.

Kicsapódik az ajtó, és egy lendületes mozdulattal megjelenik Janza Kata. Ahogy beviharzik a szmogos, zajos társalgóba, egy csapásra megváltozik minden. Bűvkörébe vonja, beragyogja az egész helységet, minden szem rászegeződik. Ez az, amit nem lehet begyakorolni, megtanulni, ez a személyes varázs. – Hú, de jól nézel ki! – mondják neki többen is, ő kacér szemérmességgel fogadja a bókokat, és közben figyel, hogy követem-e az eseményeket. Leül szembe velem, leteszi táskáját, papír zsebkendővel igazít a sminkjén, aztán tágra nyitott szemmel rám néz.

– Nagyon imponál benned ez a hihetetlen rendezettség, és mérhetetlen öntörvényűség egyszerre…

– A papám dandártábornok volt, és úgymond’ katonásan lettem nevelve…

– Trombitaszóra ébredtél?

– Annyira nem, de kemény rendet és fegyelmet várt el odahaza is. Egyébként csodálatos, megértő ember, ez azonban a vérében volt. Tiszteletben is tartottam, ugyanakkor volt bennem valami csillapíthatatlan makrancosság is. Ez a két dolog alakított ilyenné. Egyszerre rendessé és rendetlenné. Vagyis elég kiismerhetetlenné. Olykor még saját magam számára is.

A teljes cikk a 21. heti, május 24-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Olvass tovább

Hozzászólások