Kamarás Ivánnal a ringben

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Hogy mit is keres ez a két, bokszolást imitáló kelekótya alak a mellékelt képen? Az egyikük Kamarás Iván - naná, majd Mike Tyson! -, aki azért érkezett a Pesti Színházba, hogy a Stuart Mária-elõadáson Dudley grófot játsza.
A fotón levő másik bokszimitátor sem Muhammad Ali, az bizony én volnék, és azért jöttem ide, hogy potyautasként kísérjem Kamarás Iván készülődését az érkezéstől a színpadra lépésig.

Hogy akkor honnan is ez a talán kicsit bizarr, színházi büfébe mindenesetre kevésbé való szituáció? Hát ez az… Mert igazából magam sem tudom. Talán valami kamaszos frusztráció, játék, görcs, kompenzáció vagy valami ilyesmi. Fura módon ismerkedésünk is bokszedzésen történt: Iván éppen A miniszter félrelép című film felvételére készült – amely a kiugrást hozta számára, az országos ismertséget, a sztárságot –, és ott kellett egy bokszolót alakítania, én pedig vén jampecként jártam rendszeresen edzeni régóta a bokszklubba, aztán ott valahogy egymásra akadtunk, s a mai napig tartóan összehaverkodtunk. Sokféle helyzetben találkozunk azóta is: utcán, színházban, fogadáson, baráti körben vagy időnként edzőteremben. Belőle időközben érett művész, vezető színész lett, belőlem még öregebb hóhányó, ám ez a zrikálós, gyermeteg, pajkos játék változatlanul megmaradt közöttünk. Lelkünk mélyén, azt hiszem, inkább megölelnénk egymást, de játszott vagányságunk ezt nem engedi. Inkább bokszolunk itt a színház büféjében is.

– Hülyék vagytok! – mondja pragmatikusan a mellettünk éppen elhaladó Eszenyi Enikő. Szigorúan csóválja a fejét, aztán elmosolyodik.

– Gyeeerekek, neee bááántsátok eeegymást! – szól egyre jóságosabb iróniájával Hegedüs D. Géza, a kávéját fogyasztó Börcsök Enikő már annyira a darabbal foglalkozik, hogy ügyet sem vet ránk, az addig fergetegesen anekdotázó Tordy Géza félbehagyja az újabb Kiss Manyika-történet mesélését, és amikor befejezzük, attól a szótól folytatja, ahol az imént abbahagyta. Iván megiszik egy pohár vizet a pultnál, aztán egy kávét is, közben a soron következő kempóvizsgáról beszél. Hogy mi mindent kell megtennie, teljesítenie, hogy megkaphassa a bíborszínű övet, amitől, valljuk meg, egyetlen keleti szamurájrend sem fogadja be tagjai közé. Ezért edz, fut, küzd, erősít órákon keresztül naponta, sőt, még a cigarettázást is abbahagyta. Miközben a pultnak támaszkodva akkurátusan magyarázza a dolgokat, ismét csak eltöprengek, hogy vajon milyen bizonyítási vágyak, milyen veszett energiák, milyen belső kényszerek is űzhetik, hajthatják? Miért nem elég neki a minden esti tapsvihar, a rajongás, hogy a legjobb partnerekkel játszhat, hogy nagyra taksálják kollégái, hogy a legkeresettebb színészek egyike?

Miért olyan fontos neki, hogy megszerezzen egy szolid fokozatot kempóban? Rabja-e a saját vágyainak, mániáinak, vagy ő a szabad ember, aki képes vállalni a szüntelen megméretést, keresni az új kihívást, ahelyett, hogy élvezné az elé táruló lehetőségeket? Válaszom nincs rá, csak… csak tudom, hogy nagyon becsülöm, tisztelem, sőt, csak nem merem bevallani, irigyelem is érte.

A többiek már mind felszállingóztak az első emeleti öltözőbe, megyünk mi is. A folyosón a változatlanul gyönyörű Szegedi Erika már színpadra készen ül az öltözője előtt, és részleteket olvas fel Tordynak és Hegedűsnek egy 1963-as Film Színház Muzsikából. Meglátva minket gyorsan megmutatja a címlapot. Az ifjú Szegedi Erika, a pálya nagy ígérete! „Na?” – néz ránk pajkosan. Kicsit zavarba jövök. Emlékszem a képre, meg is vettem annak idején a lapot, és őriztem is egy ideig, annyira tetszett, Iván pedig egyenesen kamasz módjára elpirul. A művésztársból hódoló ifjú válik, akit elbűvöl az egykori szépség és báj. Hiába, így marad meg a világ dicsősége!

A teljes cikk a 13. heti, március 29-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Olvass tovább

Hozzászólások