Születésnap

„Miért, eddig nem szereztem jobbnál jobb meglepetéseket?” – ez a kérdés tükröződhetett a szememben, és ő megsajnált. – Na jó, eddig sem voltak rossz ötleteid. De talán most az egyszer mégis… mégis elmondanám, milyen születésnapi ajándékra vágyom.

Vállat vontam, próbáltam olyan arcot vágni, mint aki egyáltalán nem sértődött meg, de magamban dúltam-fúltam. Ugyanis nem bírom, amikor megölik a kreativitásomat. Főleg, ha a saját anyám teszi ezt. Mi az, hogy jobb lenne, ha ajándékötletet adna? Talán nem örült, amikor – még gimnazistaként – a kedvéért megtanultam kötni (de komolyan!), és fantasztikus, rózsaszín pulcsit készítettem neki? Persze, ha köt(özköd)ni akarna, most hozzátenné: olyan hatalmasra sikerült a pulóver, hogy csak apura lett volna jó. (De ő elzárkózott a rózsaszín ruhadarabok viselése elől.) Vagy amikor majdnem hímeztem neki egy kalocsai abroszt? Jó, most azt mondhatná, hogy az az abrosz csak félig készült el, még most is benne van a tű, nem mintha bárki is folytatni akarná a kézimunkát, de mégis…
Na és a kalap? Az a gyönyörű, széles karimájú, arisztokratikus, csokoládébarna kalap, amit egy elegáns, belvárosi szalonban láttam meg annak idején, és rögtön az anyukám jutott eszembe… Ő sokkot kapott, miután kinyitotta az óriási kalapdobozt.

– Busszal járok… – nézett rám döbbenten.
– Na és? – értetlenkedtem.
– Most mondd, hogyan tudnék felszállni egy ekkora kalappal? – tette a fejére az elegáns fejfedőt.

Csodálatosan nézett ki, olyan volt, mint egy angol arisztokrata hölgy: sejtelmes, hatalmas karima rejtette az arcát, igaz, legalább egy négyzetméternyi szabad területre volt folyamatosan szüksége a mozgáshoz. Így lomtárba – a szekrény tetejére – került a kalap, apu idén, az őszi lomtalanítás során kicsempészte a kapu elé, de anyu még idejében megmentette, mondván, jól jöhet az még, ha egyszer meghívást kap az escoti derbire, vagy netán egy királyi esküvőre (aminek, lássuk be, igen nagy az esélye).

– És a kutyáról ne is beszéljünk – zökkentett vissza anyám a jelenbe. – Ő is ajándék volt, nemde?
– Na jó, de őt magamnak ajándékoztam négy éve, a saját szülinapomra – feleltem.
– Viszont nálunk lakik – jött a határozott válasz. – Meglepted magad, és idehoztál nekünk egy kutyát. Szuper ajándékokat tudsz kitalálni, valóban.

A szóban forgó eb szomorú pillantást vetett ránk, anyámnak persze megesett rajta a szíve, amit egy kis jutalomfalattal hozott Rumli tudomására. (Akitől egyébként – biztos forrásból tudom – semmi pénzért nem válna meg.)

– Akkor mit szeretnél? – sóhajtottam megadóan.
– Egy saját tévét – ragyogott fel a szeme. – Hogy ne kelljen apáddal a meccseket, a biliárd- és a szumóversenyeket néznem. Már azt is megtanultam, hogy egy örmény meg egy bolgár jobb szumózó, mint a japánok – magyarázta. – Itt, a télikertben elhelyezném a tévét, és azt néznék rajta, amit én akarok! Ráadásul találtam is egy hihetetlenül kedvező, nyitási ajánlatot: húszezer forintért árulják a készüléket.

Elmondta, hol, hogyan juthatnék a tévéhez, közölte, jó lenne, ha a szupermarket (igen, nem tévedés) nyitásának órájában ott állnék a sorban a tévéjéért, mert különben biztosan elfogy. Csóváltam a fejem, elveimmel ugyanis teljesen ellentétes, hogy azt ajándékozzak, amit kérnek tőlem. Én meglepni szeretek, hát nem érti?

– Jó ötlet a tévé – tette hozzá apám később. – Legalább nem kell majd folyton anyád hülye sorozatait bámulnom, mert ezektől a falra mászom…

Hát jó, a családi béke nekem mindent megér, gondoltam, és a nyitás napján délben (mit tegyek, ha előtte értekezletünk volt?) leparkoltam az üzlet előtt. Nagy sorokra számítottam, meg harcra az ötvenkét centis képátlójú tévéért, de rajtam kívül senkit sem érdekelt a boltban felhalmozott, több száz darab készülék. Apu fellélegzett az ajándék érkezésekor, és villámgyorsan bekötötte az új készülékbe az antennát, hogy ezentúl ne kelljen egy tévén osztozniuk.

Kicsit fájt, hogy úgy éreztem: valamit végleg felborítottam köztük. Soha többé nem néznek majd együtt tévét, ezért nem fordul majd elő, hogy a.) apu morgolódik az „idióta sorozat” miatt, vagy b.) anyu sopánkodik, mekkora a szumósok combja, és „egyáltalán, mi értelme ennek az egész sportnak?”
Ezért lepődtem meg, amikor néhány napja, amikor náluk voltam, együtt ültek a télikertben, és az új tévén, békességben nézték a japán szumóversenyt, bár anyu néha bedobott egy-egy kérdést, például: mi értelme ennek a fura sportnak? Aztán hangot adott abbéli vágyának, hogy győzzön a bolgár versenyző, „akinek egyébként japán neve van” (ezt nekem magyarázta). Én csak döbbenten bámultam őket, és megfogalmaztam magamban a tanulságot: az ember sosem értheti meg teljesen a szüleit.