Beteljesült vágyainktól óvj meg, uram, minket…

Téli Márta

Énekelni szeretett volna – bejutott a dzsessz-konzervatóriumba. Majd a világ egyik legrangosabb dzsesszzenei egyetemére, Amerikában, ahol színészként is előrejuthatott volna. Ám hazajött, itthon lemezeket készít, színpadon és televízióban játszik, darabokat fordít és tanul. Egyebek mellett azt is, hogy az élettől gyakran megkapjuk azt, amit igazán szeretnénk, csak az a kérdés, tudjuk-e, valójában mire vágyunk.

Márta mindig is énekelt és mindig is színésznő szeretett volna lenni, holott szülei meteorológiával foglalkoztak. Ő rendületlenül dalolt, szavalt, versenyekre járt, általában meg is nyerte azokat, olyannyira, hogy az egyik után – tízéves lehetett – Botka Valéria, a Magyar Rádió Gyermekkórusának vezetője szólt, hogy felvételi nélkül jöhet. Nem lett kórustag, mert Pestlőrincen laktak, és anyukája féltette a városi utazgatásoktól.
– Szegény anyu a későbbiekben is megpróbált távol tartani a művészi pályától, mint a mellékelt példa mutatja, kevés sikerrel – meséli Márta. – Érettségi után ő adta be a felvételi kérelmet a bölcsészkarra, ahová én nem mentem el, viszont felvételiztem a Színművészetire, ahová nem vettek föl. Harmadik nekifutásra sikerült. Közben voltam könyvesbolti eladó, dolgoztam óvónőtől kezdve színházi súgóig, mindenféle minőségben. Először Kaposváron súgtam, de ott egy év múlva már színpadra kerültem. Aztán feljöttem a Madách Kamarába – ott ismét súgó lettem, amíg fel nem vettek.

Új szerelem: dzsessz

– Közben megismerkedtem a dzsesszel, amely annyira megtetszett, hogy fogtam magam, és becsöngettem a Berki Tamáshoz, nem tanítana-e énekelni. Elvállalt. A következő évben a dzsessz-konzervatóriumba és a Színművészetire is felvételiztem, és mit tesz Isten, mindkét helyen megfeleltem. Egyszerre jártam musical-operett szakra és konziba. Igaz, színészként a próza állt közelebb hozzám, az operetthez azóta sincs semmi közöm, de jó volt, hogy fölvettek. Amikor elegem lett a bolond színészekből, mentem az őrült zenészek közé, és fordítva. Mivel mindkettő vagyok, nyugodtan mondhatom, rám is illenek ezek a jelzők.
Szóval lediplomáztam, aztán elkerültem Szolnokra. Prózai darabokban játszottam, sikerült elérnem, hogy „kezelhetetlen” hírbe kerüljek. Néhány rendezőt kikészítettem. Igaz, többnyire azokat, akik nem tudták, hogy mit kezdjenek a darabbal, a színészekkel. Nekem nagyon fontos, hogy miért állok a színpadon. Azért lettem színész, mert úgy éreztem, hogy mondanivalóm van.
Körbejártam a vidéki színházakat, ahol fogalmuk sem volt arról, hogy ki vagyok.
A végén valahogy Pestre kerültem a József Attilába. Közben részt vettem egy dzsessztáborozáson is, ahol egy amerikai vendégművész, Richard Dunscomb javasolta, küldjem el a kazettáimat néhány kinti egyetemre, sőt, szívesen írna maga is ajánlást a jelentkezéseimhez. Küldtem néhány kazettát pár iskolába, és mindenhonnan válaszoltak. Azt, hogy megvan az ösztöndíj. Többek között a Berkeley-ről is ezt írták. Ez egy híres zenei egyetem, ma már a rocktól elkezdve mindenféle stílust tanítanak, de eredetileg a dzsesszről szólt. Teljes tanulmányi ösztöndíjat kaptam, ami nyolc szemeszterre szólt. Ilyet keveseknek ajánlottak, hiszen a tandíj több ezer dollár szemeszterenként. Mivel azonban magamat is el kellett tartanom, egy étteremben dolgoztam az iskola mellett. Reggel nyolcra mentem az egyetemre, késő délután átfutottam a vendéglőbe, és a munka után, éjszaka aludtam egy kicsit. Hétvégenként reggeltől éjfélig dolgoztam. Fogalmam sincs, hogy bírtam, de ment. Amikor befejeztem, átköltöztem New Yorkba. Felkerestem pár színészügynökséget, de ahhoz, hogy foglalkozzanak velem, el kellett volna végeznem egy helyi tanfolyamot. Elmentem, ám az első órán felkiáltott a tanár, hogy itt egy profi, és elküldött egy komoly stúdióba, ahonnan olyan színészek kerültek elő, mint például Robert De Niro. Ez szintén fizetős intézmény volt, de én ingyen járhattam. Szerettek. Szóval kezdett alakulni a kinti pályám, bíztak bennem, tehát gyorsan úgy döntöttem, hogy hazajövök.

Hollywood helyett Merlin

– Miért? Házasság céljából. Úgy éreztem, hogy már kezd ingadozni az akkori párom és köztem lévő távkapcsolat. Egy év múlva elváltunk. Megfigyeltem, hogy mindig akkor menekülök el egy-egy dolog elől, amikor épp működni kezdene. Ha a család kezdett sikerülni, akkor a karriert választottam, ha a karrier ment, akkor a család lett fontos. Valamiért sokáig azt képzeltem, hogy ez a két dolog kizárja egymást, választani kell közöttük. Ma már másképp látom, de akkor még úgy tűnt, nincs kompromisszum.
A kintiek szó szerint lehülyéztek. Nem ok nélkül, hiszen épp elindult volna a karrierem, egyre több koncerttel, előadással, esetleg filmszerepekkel. Nem azonnal Hollywood persze, de már azon az úton voltam, ahonnan a komoly lehetőségek kapui nyílnak.
Itthon ehhez képes egy szerep várt a Vidám Színpadon.

A történet folytatását a Nők Lapja szeptember 21-én megjelenő 38-as számában olvashatod!