„Háromszor szerettem bele a feleségembe”

Megkéri, hogy felmehessünk a lezárt emeleti szintre, nyugodtan beszélgetni. Szegény kislány pedig annyira meglepődik a kérésen, hogy dermedten csak bólogat. Egészen meg vagyok döbbenve: ez a pali nem ilyen volt korábban! Jó fellépése, vonzó megjelenése dacára is inkább visszahúzódó, bujkáló. Mondom neki, ő nagyon nevet.

– Előfordult már hivatalban, valami ügyintézés közben, hogy szegény nő az asztal mögül visszakérdezett, én pedig olyasmit motyogtam, hogy valamit az autóban felejtettem, és elfutottam… Igen a színpadon játszottam a nagy hősöket, az életben pedig olyan közegben, ahol nem ismertem ki magamat, ijedt nyuszi voltam.

– Oké, az elejét tökéletesen értem, de hogy lehet megváltozni? Egyszer reggel felébredtél, belenéztél a tükörbe, és meglepve konstatáltad: jé, én egy elszánt fickó vagyok?

– Azt hiszem, rossz nyomon indultál el. Az történt, hogy napra pontosan éppen egy hónapja felébredtem, oldalra néztem, és ott feküdt az ágyon IV. Kaszás János, az én elsőszülött gyermekem.

– Miért pont negyedik? Kiszámoltad?

– Apai felmenőim háromíziglen Kaszás Jánosok voltak, nálam kellett csak eltérni a névadással, ugyanis a születésem idején a Felvidéken bősz erőkkel folyt a szlovákosítás, és akinél csak lehetett, a hivatal keresett egy szlovák megfelelőt.

– Tehát most Jan lennél?

– Pontosan. És ezt nem akarták a szüleim, ezért Attilára kereszteltek. Én így bizonyos mértékig kakukktojás lettem a családban, de a fiam most folytatja derekasan a sort.

– Egyébként is kakukktojás vagy?

– Kicsit. A családból mindenkinek rendes polgári foglalkozása volt, nagyszüleim földművesek voltak, szüleim tanárok, én tévelyedtem csak el oly módon, hogy esténként ugrabugrálok a színpadon. Néha lelkiismeret-furdalásom is van.

– Egyébként mi lettél volna?

– Erdész szerettem volna lenni… Fák, növények, állatok, napfény, friss levegő, a természet a maga csodálatos szabadságával…





– Ehelyett van a poros színpad, reflektor, dohos levegő, és fejhangon parancsolgat valami arrogáns rendező…

– Na igen… Másként alakult. Egyszer busszal elhoztak minket a Vígszínházba. A Szent Johanna ment Kútvölgyi Erzsébettel. Úgy megbabonázott, hogy végigsírtam az előadást, és elhatároztam, és én is ezt akarom csinálni. Milyen különös – úgy alakult, hogy a Vígszínházhoz kerültem, és többször is ért az a kitüntetés, hogy játszhattam együtt Zsikével!

– Mondd, milyen érzés volt egy szlovákiai faluban felcseperedett fiúnak, hogy átjön ide Magyarországra, Pestre, és rövid időn belül a Vígszínház sztárja lesz, a közönség kedvence, fiatal lányok bálványa, a kor egyik hőse?

– Nagyon furcsa volt egy ideig. Ki is csúszott a talaj a lábam alól. Szélsőséges voltam, szertelen, bizonytalan. Hol élveztem, hol rettegtem a felhajtástól, hol szétfeszített az önbizalom, hol magamba roskadtam, hol úgy éreztem, hogy én vagyok a helyzet ura, hol pedig, hogy csak egy báb vagyok, akit a sors összevissza rángat… Szertelen életet éltem, és elég elviselhetetlen fráter voltam. Néha, amikor látok az utcán kicsit ittas, hőzöngő, hangoskodó gyerekeket, és gondolnám, hogy no csak, ezek a mai fiatalok milyenek, mindig eszembe jut: lassabban a testtel, Attila, emlékezz, hogy te egy fikarcnyival sem voltál különb ezeknél a fickóknál! Szerintem a lényeg az, hogy soha ne feledkezzünk meg arról, hogy honnan is jöttünk, kik vagyunk.

– De azért csak jólesett, hogy jobbnál jobb csajok bolondulnak utánad…

– Az, akinek tapsoltak a színházban, akit vártak autogramért előadás után, akit esetleg megismertek az utcán, nem én voltam, hanem az a színész, akit a színpadon láttak. Nem én voltam a hódító, nem én voltam a hős, nem én voltam a kedvenc. Én csak eljátszottam ezeket.

A teljes cikk a 29. heti, július 20-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.