Otthon is minden oké

Nõk nélkül talán öngyilkos lenne Antonio Banderas

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
New Yorkban a Times Square-tõl néhány sarokra villogó reklámfeliratok viaskodnak egymással az utca két oldalán. Az egyik szinházban a Nine címû musical megy, a másikban a Chicago. Balra Antonio Banderas, jobbra Melanie Griffith csalogatja a közönséget.
Antonio annyira nem akart elkésni, hogy még a délutáni matiné sminkjét se mosta le és a haja is csapzott. Vizet kér, nem kávét, és akkorát hörpöl a pohárból, mint aki mostanáig a sivatagban gyalogolt. „Hál" style="margin: 10px;"
- Huszonhárom éve. Valószínűtlenül sok.

- Pedig pontosan annyi. Amerikába 1984-ben jöttem először, és az első utam ide a Broadwayra vezetett. Egy Bob Fosse-musical ment, a The Big Deal (Nagy dolog),
és az összes kritikus lehordta a sárgaföldig. A közönség szemében is megbukott, csak én imádtam. Végignéztem az összes show-t, ami akkor éppen ment a Broadwayn, s előadás után éhségtől kopogó szemmel üldögéltem a hotelszobámban, mert annyit se makogtam angolul, hogy rendelni tudjak valamit a szobapincértől. Hogy ne korogjon a gyomrom egész éjjel, megint fölöltöztem és lecsoszogtam a sarki boltba, ahol két spanyol srác dolgozott, és el tudtam mondani nekik, hogy mortadellát kérek, meg szalámit. Aztán visszakocogtam a szobámba, és míg befaltam a szendvicsemet, azon morfondíroztam, hogy a fenébe lesz így belőlem Broadway-színész. Ez az éjszaka mostanában mindig eszembe jut, mikor ott álldogálok a kulisszák mögött, és várom, hogy fölmenjen a függöny.

- Beszéljünk akkor kicsit a Nine-ról és arról, mi a jó magának abban, hogy hetente hat este ugyanazt játssza – hétvégén még délután is –, sokkal-sokkal kevesebb pénzért, mint amennyit egy filmért kap?

- Én csak egy húszéves álmot hajszoltam, és most sikerült. Minden spanyol színésznek az az álma, hogy játszhasson a Broadwayn. Én színházban nőttem föl, s ezt elég kevesen tudják rólam, főleg Amerikában. New York-i színpadon játszani angolul, hat-nyolc hónapig zsinórban – ez az igazi teljesítmény.

- Nem a Zorro? Nem az Evita?


- De nem bizony! Hanem, hogy egy kicsit fékezzem a tempómat, és még több musicalben léphessek föl. Még több színházban. Még az se baj, ha nem zenés színház. Mondok egy szakmai titkot: Cy Coleman most komponál egy új musicalt Napóleonról, és engem kértek föl a címszerepre. Vígjáték lesz, a sztori Napoleon és Josephine körül forog, és mintha De Sade márki mesélné el a történetet. Aztán itt egy másik ajánlat is, egy Tennessee Williams-dráma, a Tetovált rózsa. Ha ezt elvállalom, akkor egy fokkal még magasabbra sikerül kapaszkodnom azon a létrán, amit magam állítottam föl magamnak, mert a színház sokkal fontosabb nekem, mint a film.

- Ez összecseng azzal, amit néhány éve hallottam magától, hogy egy kutyaütő is tud filmet csinálni. De vajon egy osztrák színészből lehet-e kaliforniai kormányzó?

- Szerintem igen. Miért ne? Végül is ez itt Amerika, a korlátlan lehetőségek hazája, nem igaz? Csak azt nem tudom száz százalékosan, hogy az illető, akire céloz, mennyire szívből csinálja. Hisz benne, azt tudom. Kampányolni úgy tud, mint egy isten.

Olvass tovább

Hozzászólások