A bizalmamat veszítettem el

Megjelenésében, tartásában, méltóságában a sejtelmes díva, a csodált-irigyelt szexbálvány, a híres színésznő; viselkedésében, hangjában, gesztusaiban egy megszeppent, engesztelésre váró kislány. Ez Gregor Bernadett? Vagy az? Esetleg egyik sem, vagy mindkettő?

– Próbáltalak elérni – lihegi –, hívtam aput is, de ő sem találta a számodat. Ne haragudj, nagyon röstellem a dolgot…

– Miről beszélsz, Berni?!?
– Késtem…

– És akkor?
– Nem nagy baj?

– Egyáltalán…
– De jó!

– Emiatt estél kétségbe?
– Nem tudom, én minden miatt kétségbeesek. Ha negyven fok lázzal fekszem otthon, akkor is rémülten telefonálok a színházba, hogy nem tudok bemenni a próbára. Jaj, mit fognak szólni?!

– Hogy javulást…
– Ezt mondják, de előtte mégis mindig attól félek, hogy emiatt a fejemet veszik.

– Ezzel együtt mégis mindent megcsinálsz, amit csak a fejedbe veszel.
– Éppen ez a baj… Legtöbbször tudom, nem volna szabad, hogy kihívom magam ellen a sorsot, mégis megcsinálom… Nem tudom, miért… Egyszer te is azt mondtad, hogy flúgos vagyok.

– Igen, így mondtam, de közben belülről mindig csodáltalak. A mély, belső szabadságvágyadat. Hogy van bátorságod követni indulataidat, még ha ezek rendre meghökkenéseket, botrányokat okoztak…
– Talán csak kerestem valamit…

– Már nem.
– Már nem.

– Bölcsebb lettél, vagy megtörtél?
– Is-is. A kettő összefügg.

– Ilyennek még nem láttalak…
– Ilyen helyzetben még nem is igen voltam… Eddig mindig magam léptem ki a kapcsolataimból. Olykor hosszas tépelődés után, olykor meggondolatlanul mindent borítva, de mindig egy meglévőből egy másikba. Amiről úgy hittem, hogy jobb lesz. Az igazi, nagy, beteljesülő szerelem. Hittem, még akkor is, ha utólag kiderült, hogy tévedtem. De volt honnan, volt hova menjek, és megvolt az az illúzióm, hogy én választottam. Ez a mostani szituáció viszont egészen más. Itt nem volt választásom. A szabadságomat kellett volna feladnom, a hitemet, önmagamat. Muszáj volt lépnem. Aztán a társas magány gyötrelmeiből egyszer csak átlibbentem a személyes magány szorításába.

– Ilyenkor így érzi az ember, aztán talál egy pillantást, egy hangot, jön egy érintés, és egy csapásra minden megváltozik. Boldogságossá, reménytelivé válik…
– Talán egyszer, majd… Most biztosan nem, mert nincs rá szemem, amelyik meglátná, nincs fülem, amelyik meghallaná, nincs érzékszervem, amelyik érzékelni a jelet. E kapcsolat kudarcában a bizalmamat veszítettem el. Legfeljebb olyan együttléteket elképzelni, ahova a másik csupán egyetlen fogkefét hozhat…

– Ért már téged az életben igazi nagy trauma?
– Igen… Az egyik a mamám halála. Reggel még beszéltünk, aztán csöngött a telefon, és jött a hír. Most is itt van a fülemben… Az a fájdalom alighanem kiheverhetetlenül belém égett… A másik a fiam születése volt. Maga a szülés. Fantasztikus élmény. Kín, öröm, remény, kétség, fájdalom egyszerre. Rengeteg, addig nem is sejtett érzést hozott felszínre belőlem.