Aktuális

Nyári gondolatok – gyerekeinkrõl és iskoláinkról 3.

Nem beszéltünk még arról, milyen fontos, milyen jó volna, ha módunk lenne iskolába készülõ gyerekünk számára tanítót választani.




Nagyszerű tanítók dolgoznak a sokszorosan rongált mai magyar iskolában is, akik tudják, hogy milyen lehetőséggel élhetnek és – ha az iskolavezetőség ezt lehetővé teszi – élnek is vele.

(Mert ne felejtsük el: a nevelésben, tanításban – a gyerekekkel való mindennapos együttélésben – a legfontosabb tényező a személyiség. “Csak személyiséggel lehet személyiséget nevelni” – vagyis a gyerek személyiségének kibontakoztatását lehetővé tenni, az ehhez szükséges kedvező körülményeket, környezetet megteremteni. Mert a kedvező környezet: éppen a kongruens – az önmagát vállaló, önmagával azonos – személyiség. Személyiség és személyesség nélkülözhetetlen a gyerekekkel való, őket a saját útjukon fejlesztő együttélésben.)

Ismerek olyan tanító-tanár kollégákat is, akik az iskolavezetőséggel szemben próbálják érvényesíteni gyerekközpontú, személyközpontú szemléletmódjukat, de ez a harc általában felőrli erőiket. (Jobb esetben másik iskolába mennek, rosszabb esetben elhagyják a pályát.)

Megint csak a szülőkön múlik, hogy kit tartanak az ő gyerekük szempontjából – tehát saját szempontjukból – jó tanítónak. A tyúkanyó tanító nénit, aki a kis elsősöknek nagy érzelmi biztonságot ad, folytatja a jó óvodai hagyományokat, tudja, hogy a hozzá került gyerekeknek még nagyon sok mozgásra, játékra és mesére van szükségük, vagy a „szigorú” tanítót, aki “követel” (de reméljük, hogy legalább nem siet, mert akkor már szakmai szempontból helytelenül eljáró szakemberről van szó). Én természetesen a tyúkanyóra szavazok, abban a meggyőződésben, hogy most még a nagyfokú érzelmi biztonságban fejlődik igazán jól a gyerek.

Azt sem hallgathatjuk el, hogy a pedagógus pályán hosszú időn keresztül érvényesült a kontraszelekció. A kitűnő és hivatásukhoz jól értő kollégák mellett megtalálhatók azok is, akik csak jobb híján választották ezt a foglalkozást, vagy éppen azért, mert több a szünet, “a délután szabad”, stb. Ezeknek a tanítóknak-tanároknak a gyerek az iskolában “zavaró tényező”. Létével, magatartásával nehezíti, akadályozza az anyag gond nélküli “leadását”.

A mai magyar iskolában lehetőségük volna a szülőknek arra, hogy a tanárokkal, és az iskola fenntartójának képviselőivel összefogva iskolaszéket hozzanak létre, ahol rendszeres időközönként vitathatják a felmerült problémákat és kereshetik ezek megoldását. Ezek az iskolaszékek nem folytatásai vagy jogutódjai a szülői munkaközösségeknek. Volt idő, amikor gondos, törekvő szülők azért vállaltak tisztséget ezekben a munkaközösségekben, mert ilyen módon is jó pontot akartak szerezni gyereküknek, családjuknak az iskolával folytatott, gyakorta az együttműködés látszatába bugyolált küzdelemben.

Az iskolaszék – legalábbis elvileg – a kölcsönös érdekegyeztetés (és az ezt megelőző érdekütköztetés) színtere lehetne, kellene, hogy legyen. (Annak idején, a hatvanas-hetvenes években Nyugat-Németországban kísérhettük figyelemmel, hogy az új szülői generáció, összefogva a tanítók-tanárok új generációjával, hogyan demokratizálta – nem egyszer perek hosszú során át! – a „poroszos” német iskolát.)
Igen, szomorú hír, mert ránk ró feladatokat, hogy az iskola a gyerekek számára elfogadhatóvá és valóban fejlesztővé formálása most már rajtunk, szülőkön és szakembereken is múlik, nem csak az állami rendelkezéseken.

Jó példáját látjuk annak, hogy az állami szabályozás megelőzi ezt a fajta átformálást, például akkor, amikor 98-ban rendelkezés születik arról, hogy a magyar iskolákban hatodik osztályig nem kell osztályozni! Lehet szövegesen is értékelni! (Ezt persze meg kell tanulni. Megszerveződtek már azok a tanfolyamok is, melyek az iskolák rendelkezésére állnak, hogy pedagógusaik ezt megtanulhassák. Egyelőre nagyon kevés iskola él ezzel a lehetőséggel, holott az egymást követő művelődési-oktatási miniszterek, pártállástól függetlenül pártfogolták, ajánlották ezt a lehetőséget.). Pontosan tudjuk, hogy míg egy osztályzatban adott hármas, egy megfelelő képességű gyerek számára, kudarc lehet, amelyik letöri tanulási kedvét, ugyanez szöveges értékelésben, melyben jó képességeiről, régebbi jó eredményeiről is szó kerül, bíztatássá fordulhat, a személyes törődés és a “megbeszélés” légkörében.

Az iskolaszékeknek módjuk volna mérlegelni az áttérést az osztályzásról a szöveges értékelésre, ezzel módjuk volna csökkenteni iskolájukban a szorongás szintjét, és azt a magyar iskolák nagy részére sajnos még mindig jellemző beállítódást, hogy nem az a fontos, hogy egy gyerek mit tud, mihez van kedve vagy tehetsége, hanem hogy mit nem tud…
A magyar iskola “negatív visszajelzésekre” épít, ellentétben sok nyugati, demokratikus, angolszász iskolával, amelyek a pozitív visszajelzést állítják stratégiájuk középpontjába.

Már hallom a kirobbanó vitát – itt folytatjuk legközelebb.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top