Régen azt mondták: csonka család

Ehhez képest a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a háztartások több mint tíz százaléka “egyszülős”, azaz az édesanya vagy az édesapa egyedül neveli a gyermekeit. Róluk miért beszélünk oly keveset? Milyen sajátos gondokkal kell megküzdeniük? Hogy bírják egyedül azt a terhet, amely alatt néha ketten is meggörnyednek?

Az évekkel ezelőtti meghatározás, miszerint az egyetlen szülőből és egyetlen (vagy több) gyerekből álló család “csonka”, matematikailag helyes, ám lélektanilag nem biztos, hogy igaz! – állítja Bokor László pszichoanalitikus. – Mert az egyszülős családokban is felnőhetnek boldogságra képes, egészséges emberek, miközben a “matematikailag” teljes családokból is kikerülhetnek sérült, szorongó gyerekek.

Persze, az vitathatatlan, hogy sokkal nehezebb egyedül boldogulni: gazdálkodni, leckét kikérdezni, programokat szervezni, betölteni az anya-apa szerepet. De a kép ez ügyben sem fehér-fekete, ahogy az életben semmi sem… Mert bizony azok a nők (most az édesanyákkal foglalkozunk, egy későbbi számunkban pedig majd az édesapákkal!), akik rossz házasságból, szüntelen veszekedésből szabadulva maradnak a gyermekükkel, föllélegeznek. Ők általában optimistán vágnak neki az új életformának, hisznek benne, hogy egyedül is biztos támaszt jelentenek a gyereküknek. (Egy tanárom gyakorta mondogatta az előadásain: a gyerek egészséges fejlődéséhez legalább egy biztos „pont” kell! Lehet a nagymama, az anya, az apa, a kétszáz éves nagybácsi, mindegy… Csak legyen egyetlenegy ember a közelében, akiben bízik, aki szereti, és biztonságot áraszt!)

Egy huszonhárom éves “öreg” emlékei…

A manöken alkatú, huszonhárom éves lány látszatra olyan, mint a többi fiatal – főiskolát végzett, van munkája, koncertekre jár a barátaival –, pedig még ma sem dolgozta fel a gyerekkori emlékeit. – Engem nem a szüleim válása tett tönkre, hanem az előző tizennégy év! Állandó feszültségben éltünk, az volt furcsa, ha néha-néha nem veszekedtek. Apám nem tudta elfogadni, hogy lánynak születtem, soha nem alakult ki közöttünk igazi apa-lány viszony. (A sors fintora, hogy a második házasságában is csak lányai lettek.) Nem vert kékre-zöldre, „csak” lelki terrorban tartott. Még hétévesen is bepisiltem, ha rám kiabált. Kislánykorom legnagyobb álma egy Barbie-baba volt, amit hosszú vágyakozás után kaptam meg a nagymamámtól. Később tudtam meg, anyu vette… Azért adta a nagyi, hogy apám ne veszekedjen a “pénzszórás” miatt. A válás után fellélegeztünk. Egy keresetből éltünk, de megvoltunk. Anyu minden figyelmét, idejét ránk fordította, ma is mi töltjük ki az életét. Új partnert nem akar, kézzel-lábbal tiltakozik ellene, hiába mondogatjuk a testvéremmel, hogy menjen el, keressen társaságot… Őt csak azért hibáztatom, mert sokáig “húzta” a válást. Azt mondja, a mi érdekünkben tette. Soha nem értettem, hogy a szülők miért a gyerekre hivatkozva maradnak együtt, miközben a gyerek jobban megszenvedi a rossz házasságot, mint a csonka családot. Én tizenötéves korom óta kezelésre szorulok, gyógyszereket szedek. Az orvosok szerint abból is erednek a problémáim, hogy apám nem fogadott el… Anyu hatalmas adag szeretetet adott, túlságosan óvott, és bennem keresett menedéket. Ez is nyomasztó. Egyfelől túl sok szeretet, másfelől semmi. Egyik sem jó. A túlzások sosem jók. Én huszonhárom évesen sem hevertem ki a történteket, pedig már elég öreg vagyok…
Régen azt mondták: csonka család – II. rész>>