Aktuális

Hamupipõke asztalt borogat – II.rész

– Férjeddel, Frank Róbert táncművésszel első látásra szerelembe estetek?




– Pont az ellenkezője történt.
Ő is a Vígszínházhoz került, ám három évig úgy játszottunk együtt különböző darabokban, hogy egyáltalán nem figyeltünk fel egymásra. Aztán egy este rácsodálkoztam: ki ez a fiú? Észrevettem őt, és érdekelni kezdett. Miután látta, hogy figyelem, ő is viszonozta az érdeklődést. Őt minden barátja úgy ismerte, hogy hallgatag, háttérbe húzódó, engem meg inkább temperamentumosnak, beszédesnek tartottak. Ám gyakran van úgy, hogy sokan legyeskednek egy lány körül, és mégis az a fiú lesz érdekes számára, aki a sarokba húzódik, és csak figyel.

– Rögtön felpörögtek az események, ahogy észrevetted őt?
– Eleinte csak beszélgettünk. Április 30-án, a névnapomon átjött a Pesti Színházba, ahol játszottam, és felköszöntött. Ebből reggelig tartó beszélgetés lett egy palacsintázóban, aztán újra és újra átdumáltunk éjszakákat, s elkezdtünk együtt járni.

– Szabad voltál?
– Egy évvel voltam egy szakítás után, buliztam, élveztem a függetlenséget. Húszéves koromtól két komoly, hosszú kapcsolatom volt, és egy időre jólesett a szabadság. Ebben az időszakban jöttünk össze Robival. Röviddel később megvette a lakását, és kérte, költözzem hozzá. Megrettentem, mert fiatalabb nálam négy évvel, és attól féltem, hogy mások a vágyaink. Én úgy képzeltem el, hogy harmincéves koromra lesz egy-két gyerekem, de nem tudtam, ő is így gondolkodik-e. Végül összeköltöztünk, s egyszer elmondtam neki, hogy számomra lassan eljön a gyermekvállalás ideje. Kértem, ha nem akar családot, egy-két éven belül szóljon, mert akkor nekem tovább kell lépnem.

– Mit mondott?
– Azt felelte, rendben, aztán nem beszéltünk többet a dologról. Eljött a karácsony, kaptam tőle egy gyűrűt, de gyorsan hozzátette, hogy ezt ne vegyem annak, aminek gondolom, hanem “csak úgy” kapom! Ám január első napjaiban, amikor éppen egy lakberendezési áruházból jöttünk haza, útközben megkérdezte: hozzámennék-e feleségül? Először azt hittem, viccel, de bizonygatta, hogy komolyan beszél. Igent mondtam, és tervezgetni kezdtük a nyári esküvőt. Kértem, a gyerek csak később jöjjön, nehogy nagy hassal álljak az oltár elé – legyen ez az én nagy napom, amikor táncolhatok, ihatok, örülhetek! Ebben maradtunk. Aztán két hét múlva kiderült, hogy gyereket várok, így előrehoztuk az esküvőt szerelmünk első évfordulójára, áprilisra.

– Jött az újabb költözés?
– Csepelen, a nagyszüleim házában töltöttem szinte az egész gyerekkoromat. Halála előtt megígértem a nagypapámnak, hogy sosem fogom elhagyni a nagymamát. Amikor a nagymama egyedül maradt, kért, hogy költözzünk hozzá. Nagyon boldog gyerekkorom volt ott, és rosszul voltam a gondolattól, mi lenne, ha más költözne oda. A házra emeletet építettünk, és a fiunk, Dani születése után odaköltöztünk.

– Szerettétek volna, hogy mielőbb kistestvért kapjon?
– Dani első születésnapján beszéltünk róla, hogy jó lenne majd még egy gyerek, de én még várni szerettem volna egy-két évet, élvezetem, hogy a terhesség, a szülés után végre visszanyertem a formámat, játszottam a színházban, ám azután gyorsan megjelent a terhességi teszten az a bizonyos két csík… és jött Flóra. Húsz hónap van a két gyerek között, Flóra most egyéves, Dani októberben lesz három.

– Megálltok kettőnél?
– Meg. Muszáj – legalábbis egy időre. Gyönyörűséget ad a két gyerek, de arról keveset beszélnek az emberek, hogy a terhességek, szülések igenis nagyon igénybe veszik, öregítik a szervezetet. Például én mindig vérszegény voltam, s most még inkább az vagyok.

– Szakmailag nem kerültél hátrányos helyzetbe kétgyerekes anyukaként?
– De igen. Sokaktól hallottam, mekkora bátorság pont most szülni, amikor éppen beindult a pályám, és főszerepeket kaptam. Véleményem szerint ez összeegyeztethető. Inkább az a baj, hogy erről meg kell győznöm a szakmát. Én már akkor visszatértem a színpadra, amikor a gyerekeim kéthónaposak voltak. Vittem őket magammal a színházba, Robi vagy anyukám vigyázott rájuk, amíg a színpadon voltam, s bírtam erővel, energiával.







Hamupipőke szerepében a Vígszínház zenés mesejátékában. Gáspár királyfi: Kolovratnik Krisztián
– Mégis kevesebbet játszol.

– Nem adnak úgy szerepet, mint korábban. Türelmetlen vagyok, hiszen a Vígszínházban dolgozom már kilenc éve. Most, harmincévesen kellene bizonyos szerepeket eljátszanom, és ezzel nem tudok addig várni, amíg a gyerekek nagyok lesznek.

– De hát te vagy például Hamupipőke!
– Szeretem ezt a szerepet, mert a gyerekeknek szól. Ha nem nekik szólna, nem szeretném, mert színészileg egyáltalán nem izgalmas feladat.


– Hiába hasonlítasz külsőre Hófehérkére, nem játszanád el?
– Nem szívesen. Akkor már inkább a gonosz mostohát! Elegem van a hamvas naivaszerepekből, végre igazi, hús-vér, szenvedélyes nőket szeretnék alakítani: például Csehov, Garcia Lorca vagy az antik görög drámák nőalakjait.

– Tudod már, mit játszol a jövő évadban?
– Úgy néz ki, csak egy darabban leszek, Krúdy Vörös postakocsijában. Szerencsére – talán kárpótlásként – ősszel újra forgathatok Mészáros Mártával a Nagy Imre életéről szóló filmben. Ez megnyugtat, mert hiszek abban, hogy minden jó valamire – ugyan nincs sok feladatom a színházban, de jött ez a film. Próbálom pozitívan nézni az életet, hiszen nagyon sok rossz éri az embert, és a tragédiákat nem lehet másképp túlélni. Olyan tragédiákról beszélek, mint ami az apukám elvesztése volt. Évekig nem álltam talpra utána, csak akkor kezdett picit tompulni bennem a fájdalom, amikor megszületett a kisfiam. Apám második neve volt a Dániel, ezért lett a fiam Dani. Nagyon sajnálom, hogy apukám már nem találkozhatott Robival, és nem láthatta az unokáit. Hat éve ment el, ötvenévesen. A második házasságából született kislánya, a féltestvérem négyéves volt akkor.





– Jó a kapcsolat köztetek?

– Igen, sokat van nálunk hétvégenként. Mondhatom, hogy barátnők vagyunk.

– Mikor jut időd magadra?
– Szinte soha. Régen, a gyerekek érkezése előtt tornáztam, ma nincs rá időm. Szépségmaszkra, drága krémekre pedig pénzem nincs, de szerintem kenhetnék bármit magamra, ha nem lenne belül, a lelkemben harmónia.
A napi hét óra alvás fontos, és télen eldöntöttük Robival, hogy kéthavonta elmegyünk néhány napra kikapcsolódni Zalakarosra, egy szállodába. Ott gyógymasszázst kapunk, reggeltől estig bent vagyunk a medencében, szaunázunk, és csak egymásra figyelünk.

– Nem mentek nyaralni?
– Idén végre elutazunk! Régen nagy utazó voltam, például stoppal mentem Marokkóba egy barátommal, mindössze hátizsák, hálózsák, egy váltás ruha és egy fogkefe volt nálam, pénz alig. Kikötőben, árokparton, benzinkútnál és váróteremben is aludtunk. Volt még egy nagy utazásunk, amikor megjártuk New Yorkot, Chilét, Perut, Kolumbiát és Venezuelát. Harminchárom napig tartott, stoppal, busszal utaztunk, esőerdőben aludtunk… Ha nem ezt az életet élném, amit élek – és amit imádok –, akkor biztosan egyfolytában utaznék, vándorolnék. Ezért is jó, hogy ezen a nyáron elmegyünk négyesben tíz napra Tunéziába. Később pedig, ha a gyerekek nagyobbak lesznek, talán a nyakunkba vesszük a világot, ha kell, hátizsákosan is, bár… Robi a dzsungel közepén is a szállodát keresné, de nekem ez nem hiányozna, gond nélkül elaludnék akár egy függőágyon is.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top