Aktuális

Nyári gondolatok – Gyerekeinkrõl és iskoláinkról

Azzal búcsúztunk legutóbb, hogy a nyár hátralevõ heteit arra próbáljuk felhasználni, hogy az eddig beérkezett levelek alapján megpróbáljuk áttekinteni – a magyarországi vizsgálatok, kutatások, tapasztalatok alapján is –, milyen visszatérõ gondok nyomasztják a gyerekeket, szüleiket és nagyon gyakran tanáraikat is.




Mit tehet a szülő, mit tehet a tanító, a tanár, mit tehetnek a gyerekek?

A vakáció talán lehetővé teszi, hogy a mindennapoktól nem fenyegetve nyugodtabban, oldottabban gondolkodjunk minderről és az azonnali segítség helyett hosszabb távon keressük a megoldást.

És nem csak a jövőbe, hanem a múltba, saját múltunkba a bennünk mélyről fakadó indíttatások eredetébe is türelmesebben tekinthetünk be, és mérlegelhetjük a véleményeket és ellenvéleményeket.
Itt van mindjárt az első kérdés: Mit is akarunk mi, szülők, az iskolától? Mit várunk el tőle?
Még nem szoktuk meg eléggé, hogy az iskola szolgáltatás, melyet a szülő igénybe vesz. Nagykorúságáig a szülő hordozza a gyerek személyiségi jogait, és éppen ez jogosítja fel arra, hogy gyereke helyett ő döntsön abban a kérdésben, hogy milyen iskolát tart jónak, milyen iskolát akar a gyerekének. (Az emberi jogok nyilatkozatának 26. paragrafusában olvashatjuk, hogy a szülő joga megszabni, milyen nevelést óhajt adni gyermekének.)
A szülők egy része – magam is közéjük tartozom – úgy gondolja, hogy a jó iskolában, az ő gyerekének való iskolában, a gyerek jól érzi magát, szeret odajárni, mert kíváncsiságából fakadó kérdéseire választ kap, mert életkorának megfelelő módon bánnak vele (a kis elsős még sok mesét hallhat, lehetősége van mozgásra, a tanító jól érzékelhető konkrét képekben beszél a világ és az ember dolgairól és nem elvont fogalmakban; a 11-12 évesnek módja és lehetősége van kísérletezni akkor is, ha nincs jól felszerelt laboratórium az iskolában – és így tovább). Ezek a szülők abban bíznak, hogy így fejlődik igazán a gyerek, így bontakozik kíváncsisága – megismerési vágya – nyomán megismerő képessége.

Ezek a szülők – és közöttük én is – azt szeretnék, ha a gyerek nem szorongana az iskolában, ha nem zöldre sápadtan jönne haza, ha nem volnának az iskolaév második-harmadik hónapjától pszichoszomatikus (azaz lelki eredetű testi) tünetei, a fejfájástól, szédüléstől, szemkáprázástól kezdve a reggeli hányingerig – netán hányásig –, szorulásig, hasmenésig.

(Csak zárójelben: magyarországi vizsgálatokból is tudjuk – Nemes Lívia és munkatársai –, hogy az átlagos magyar iskolákban a fiúknál jobban teljesítő lányok bizony pszichoszomatikus tünetekkel fizetnek jobb teljesítményükért. A lányok jobban alkalmazkodnak az iskola elvárásaihoz, és ezért ebben a kisiskolás életkorban betegebbek, holott egyébként egészségesebbek, mint a fiúk.)

Azt is tudjuk – ugyancsak vizsgálatokból; Csapó Benő és munkatársai –, hogy a gyerekekben valódi érdeklődés él a világ és az ember dolgai iránt és, hogy ezt az érdeklődést az iskolai tanítás mindig újra letöri. Idővel a gyerekekben az a kiábrándító benyomás alakul ki, hogy a világ nem érdekes, az ember nem érdekes, legalábbis abban a formában nem, ahogyan az iskolai tantárgyak – a tudományok? – ezt közvetítik.

(Mérei Ferenc mondása jut eszembe: Ahol untatnak, onnan menekülj! – Tegyük hozzá: mert vagy “nem igaz”, tévútra vezető, amit a fejedbe akarnak tömni, vagy te nem vagy még elég érett a dolog befogadására. Mind a két esetben rongálni, “lazítani” fogja személyiségedet.)
A hiányzások mutatják, hogy vannak iskolák, ahová a gyerekek szeretnek járni, szívesen mennek, “még betegen is” el akarnak menni az iskolába, és vannak olyan iskolák, amelyeket legszívesebben folyamatosan “kerülnének”, ahonnan öröm otthon maradni (és ezt az örömet bizony néha meg is kell szereznünk gyerekeinknek, ha látjuk kimerült állapotukat).

Igen, bármilyen hihetetlen, vannak olyan iskolák – ma is, Magyarországon is –, amelyekben a tanév őszi megkezdését a diákok már alig várják, és vannak olyanok, amelyeknek közeledte már a vakáció utolsó napjaiban újra kiváltja a gyerekekből azokat a tüneteket – a szorongásnak azokat a tüneteit –, amelyekről a nyár hónapjaiban már meg is feledkeztünk.

A szülők másik csoportja – talán lelkiismeret-furdalástól is űzve, hogy nem tud eleget foglalkozni a gyerekével – azt várja el az iskolától, hogy “vegye kézbe”, “hajtsa meg” a gyereket, mert “a mai, taposó, teljesítményelvű világban” ez lesz majd a gyerek hasznára, ezzel teszünk jót neki.

Erről a felfogásmódról, mely nem az enyém, de amelyiknek szintén megvannak a maga érthető indokai, legközelebb tovább fogunk beszélgetni.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top