Kamaszkorunk legszebb nyara – II. rész

Sebők Balázs ma is a Porsche vezetőülésébe vágyik

A legemlékezetesebb húsz perc

– A szüleimmel nyolcvannyolcban kiköltöztünk Kanadába, Torontóban töltöttem a kamaszkoromat – meséli Sebők Balázs, lapunk fotós gyakornoka. – A kanadai fiatalok legtöbbje végigdolgozza a vakációt, így tettem én is. De nem csak munkával töltik a nyarat a torontói kamaszok, rengeteg fesztivál, művészeti hét, buli van a városban. Mégis az a nyár a legemlékezetesebb, amikor egy igazi Porschét vezethettem. A nagypapám kamionos volt, hatéves koromban hozott nekem külföldről egy Porsche modellt, azóta vagyok nagy rajongója a márkának. Örültem is, amikor egy ismerősöm segítségével sikerült bejutnom a Porshce Carrera 4-es tesztvezetésére. Egy öt kilométeres útszakaszon a kocsi gyorsulását is kipróbáltam. Kettőszázhúsz kilométer per órát mutatott a sebességmérő, amikor még csak négyesben volt a hatsebességes váltó, de már fékeznem kellett, mert közeledett az út vége. Miután kiszálltam, legalább fél óra kellett, hogy magamhoz térjek, úgy remegett a lábam. Csodálatos érzés volt húsz percig vezetni álmaim kocsiját, ez az élmény bearanyozta azt a nyarat!


Minneapolis után birkák és mogyoróvaj

Ónodi Eszter itthon is gyakran eszik juharszirupos palacsintát

– Kamaszkorom legszebb nyara? Amikor tizenhét évesen nyertem egy ösztöndíjat Amerikába – vágja rá Ónodi Eszter gondolkodás nélkül. – Igaz, nem New York-ba vagy Los Angeles-be, amiről mindig is álmodoztam, hanem Minnesotába. Akkor úgy gondoltam, nem éppen a legizgalmasabb pontja az Egyesült Államoknak, vágyakozva nézegettem átszálláskor a New York-i repülőtér váróterméből az akkor még ép World Trade Center kimagasló tornyait! Persze, azért nagyon örültem, hogy Amerikába utazhatok. De féltem is kicsit a nagy kalandtól, sosem töltöttem még ilyen hosszú időt egyedül, ilyen távol a családomtól.
Amikor megérkeztem Minneapolisba, kellemes csalódásban volt részem, teljesen új és csodálatos világ nyílt meg előttem. Három hetet töltöttem ott egy nyelviskola diákjaként, a világ legkülönfélébb tájairól összesereglett fiatalokkal együtt. Folyamatosan buliztunk, szórakoztunk, az állandó nyüzsgés, a rengeteg új élmény egészen felpörgetett.
A második három hetemre viszont ennek a zsongásnak pontosan az ellenkezője volt a jellemző – folytatja a visszaemlékezést a fiatal színésznő. – A nyelviskola befejeztével egy kis farmra kerültem, s részt vehettem egy igazi vidéki család életében. S bár a vendéglátóim elképesztő erőfeszítéseket tettek a szórakoztatásomért, például elmagyaráztak sok mindent a birkatenyésztésről, filmekkel halmoztak el a videotékából, sőt, még egy indián múzeumba is elcipeltek, az a pár hét azért összehasonlíthatatlanul csendesebb és unalmasabb volt az előzőeknél. Én mindenesetre nagy esemény lehettem az ő életükben: egy lány, aki New York-méretű országból jött, de a történelmük olyan viharos, akár a tornádó, a templomaik ezerévesek, az irodalmuk pedig világszerte híres! Őszinte érdeklődéssel hallgatták, amit Magyarországról meséltem nekik, miközben egymás után kentük a mogyorókrémes szendvicseket, és majszoltuk a juharszirupos palacsintákat. A végére nagyon megszerettük egymást, hazajövetelem után mégsem tartottuk a kapcsolatot. Ám úgy egy éve kaptam tőlük egy kedves levelet, amelyben gratulálnak nekem, hogy híres színésznő lett belőlem. Úgy látszik, mióta ott jártam, figyelnek Magyarországra!

Bakó Évának már csak kedves emlék Paolo és az a régi nyár, hiszen boldog párkapcsolatban él

“A vadszőlőre mászva adott szerenádot”

– A legszebb “tininyaram” a kilencvenkilences, az a nyár, amikor a napfogyatkozás is volt. Ezt még otthon, Szombathelyen néztem meg, aztán elindultam a Balatonra, még egy nagyot bulizni a suli előtt – kezd mesélni Bakó Éva. – Egy barátnőmnél laktam Siófokon. Második este a partra mentünk bulizni. Tánc közben arra lettem figyelmes, hogy a pulttól erősen bámul egy magas, kreol pasi. Nekem is tetszett, szemezni kezdtünk, ő szó nélkül fölkelt a bárszékről, odajött és táncolni kezdett velem. Több számot végigtáncoltunk anélkül, hogy megszólított volna, mikor megkérdeztem a nevét, akkor derült ki, nem szótlan, csak nem volt benne biztos, hogy tudunk beszélgetni, mivel olasz. Szerencsére Paolo is, én is jól beszéltünk angolul. Szinte az egész éjszakát áttáncoltuk, a szünetekben pedig nagyokat beszélgettünk. Csak búcsúzáskor merte bevallani, hogy másnap már indul is haza. “Nagyon örülök neki, hogy Magyarországra jöttem, azt hittem, a napfogyatkozás lesz a legszebb élmény, de te voltál az!” – búcsúzott tőlem Paolo. A barátnőmnek egész hazaúton róla áradoztam, meg arról, hogy talán jobb is ez így, mert ha tovább marad, jobban fájna, hogy hazamegy. Aztán fogmosás közben – még mindig az olasz lovagomról beszélgettünk – hallottuk, hogy recseg valami az ablak alatt. A házfalra vadszőlő volt futtatva, ez recsegett Paolo súlya alatt, aki, amikor meglátott bennünket az ablakban, szívhez szólóan, bár kissé hamisan énekelte azt a dalt, amire búcsúzásunkkor táncoltunk. Mint kiderült, a barátnőm rajzolt titokban egy térképet a házukhoz vezető útról Paolónak, aki ez alapján keresett meg hajnalban, csak hogy vadszőlőre mászva szerenádozhasson. Egy darabig még tartottuk a kapcsolatot e-mailen, aztán ez is megszakadt a távolság miatt. De erre a szerenádra, a vadszőlőbe kapaszkodó Paolo mosolyára még nagymamaként is emlékezni fogok, hiszen mindig is szerettem volna egy olasz barátot.


Szelek szárnyán

Benedek Tibor azóta egyszer sem fordult be a vízbe vitorláshajóval

– Szinte az egész nyaramat az uszodában töltöttem, a mindennapos edzések mellett nyaralásra nemigen jutott idő – emlékszik vissza Benedek Tibor olimpiai aranyérmes vízilabdázó. – Azért volt néhány szabad hetem, amit rendszerint Siófokon töltöttünk a családdal. Édesapámnak (Benedek Miklósnak – a szerk.) sok művészbarátja is ott nyaralt, reggeltől estig mentek a kártyapartik, fröccsözések. Én pedig folyton a vitorlázókat bámultam, lenyűgöztek a kikötőben rostokoló hajók, mindre föllopakodtam, élveztem, ahogy ringatta őket a víz, persze, csak addig, amíg le nem küldtek róluk. Így hihetetlenül boldog voltam, amikor tizenöt évesen részt vehettem egy gyerekeknek indított, amolyan kedvcsináló vitorlástanfolyamon. Komolyan vettem az egészet, a vizsga előtt is hihetetlenül izgultam, talán ezért is sült el balul az egész. Alighogy elindultam a kishajómmal, egyből befordultam a vízbe! Szerencsére a történtek ellenére sem ment el a kedvem a vitorlázástól, kárpótlásul pedig elvittek egy több napos balatoni vitorlástúrára.

Azt hiszem, azon a nyáron szerettem bele igazán ebbe a másik vízi sportba, később megszereztem a vitorlázáshoz szükséges képesítést, és azóta, ha csak tehetem, vízre szállok. Sőt, több csapattársamat csábítottam már magammal hosszabb-rövidebb útra, van, akinek azóta már szintén szenvedélyévé vált a vitorlázás. Persze a vízilabda mindennél fontosabb, a nyaraim a mai napig jórészt az úszómedencében telnek!

Vince Tímea jövőre visszamegy barátjával nyaralni ismerkedésük helyszínére, Jesolóba

Tengerparti randi

Vince Tímea még javában a tinédzser éveit éli. A tizenhét éves diáklány úgy érzi, az idei nyár a legcsodálatosabb számára, bár a két évvel ezelőtti is emlékezetes volt…

– Két éve az iskola szervezésében mentünk nyaralni Olaszországba – idézi fel csillogó szemmel. – Ez volt az első alkalom, hogy a szüleim nélkül, barátnőimmel, osztálytársaimmal utazhattam külföldre. Jesolóban sátoroztunk, és a strandon összeakadt a pillantásom egy helyes fiúéval. Kerülgettük egymást, aztán odajött hozzám, és magyarul szólított meg! Kiderült, hogy ő is budapesti, sőt, közel is lakunk egymáshoz. Az első randevúnk a tengerparton volt, sétáltunk, beszélgettünk és gyönyörködtünk a naplementében. Azóta együtt vagyunk, és idén kettesben megyünk nyaralni.
Timi számára azért is különleges az idei nyár, mert most vállalt először nyári munkát. Egy vendéglátóhelyen dolgozik, hogy megteremtse az augusztusi, balatoni nyaralás költségeit. Nagyon boldog volt, amikor a kezében tarthatta élete első fizetését.

– Mekkora öröm volt! – lelkendezik. – Remek érzés, hogy saját magam teremthetem elő a nyaralásom árát, és még arra is jut pénzem, hogy a derekamra tetováltathassak egy ábrát. Anyukám nem ért egyet ezzel, ezért nem is finanszírozta, sőt megpróbált lebeszélni róla, de amikor látta, hogy ragaszkodom hozzá, megengedte, hogy a fizetésemből megcsináltathassam. Azt mondja, lassan már felnőtt leszek, nem dönthet helyettem…


Rock’n’roll az utcán

Fenyő Miklós amerikai élményeiből (is) született a Made in Hungaria című színdarab

Akkoriban még csak a kiváltságosok mehettek külföldre – ezek voltak azok az évek, amikor sokan hosszú időre (egyesek örökre) elhagyták az országot, vagyis disszidáltak. A kiskamasz Fenyő Miklós is disszidensként került a szüleivel Amerikába.

– New Yorkba, az álmok városába érkeztünk! – meséli az énekes. – Amikor megláttam New Yorkot, kellett, néhány nap, hogy magamhoz térjek az ámulatból. Olyan volt, mintha egy másik bolygóra érkeztem volna – csak a felhők voltak ugyanolyanok, mint itt, egyébként minden különbözött. Az első ott töltött nyár volt a legszebb: ugyan mi Manhattanben laktunk, de Brooklynban felfedeztem Coney Island-et. Egyedül metróztam oda, az Atlanti-óceán partjára, s rátaláltam egy hatalmas, lenyűgöző vidámparkra – és az ájulásig játszottam. Az eldobott üvegeket váltottam vissza, hogy ki tudjam fizetni a meneteket. Ma is magam előtt látom az óceán partján a több kilométer hosszú sétányt, s mellette a szédítő, zsúfolt vidámparkot. Attól kezdve egész nyáron oda jártam, persze, a szüleim nem tudtak róla. Kedvenc játékom az ejtőernyős szerkezet volt, iszonyatos magasságba vitt fel, aztán szabadesésben zuhantunk egy darabig. Nemrégiben visszamentem – az egykori, fényes vidámpark nagyon lepusztult, de azért lefényképeztettem magam az ejtőernyős játék alatt…

Azon a nyáron fedeztem fel a Belmonte Avenue-t is, amely az utcazenészekről híres. A “doo-wap”-ot nyomták ott az utcagyerekek, a rock’n’roll-korszak kellős közepén jártunk, Jerry Lee Lewis és Elvis volt topon, és én láthattam is őket élőben játszani… Rendszeresen jártam a Belmonte Avenue-re, persze, még fiatal voltam az ott zenélő srácokhoz képest, de összehaverkodtam velük. Dion di Mucciék zenekarát szerettem legjobban. Amikor pár évvel később már ismét Magyarországon éltünk, döbbenten fedeztem fel, hogy Dion világsztár lett, méghozzá azokkal a számokkal, amelyeket ott, az utcán játszott… A kint töltött évek meghatározóak voltak számomra, és nagyrészt a kinti hatások miatt fordultam a zene felé. Két évvel a hazaköltözésünket követően megalapítottam az első zenekaromat.