Szulák Andrea jó passzban van II. rész

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
– Soha nem vetődik fel, hogy túlontúl nagy volt ennek az ára?
– Ez nem választás kérdése... Én az életben mindig mindennek megfizettem az árát. Könnyen nem jött semmi. Mindenért meg kellett küzdenem. Ezért tudok mindent, ami jó, nagyon megbecsülni és értékelni. A hétköznapok apró örömeit is megtalálni.

Almási Tamás Ballagás című filmjében (1980)
– De te mindig nagy, látványos, szenvedélyes életet éltél...

– Már nem. Már régen igencsak belső körben élek. Munka, kertészkedés, barátok, szerelmek, utazás... Szinte mókuskerék, amit folytonosan taposok...
– Volna még olyan dolog, amiért képes lennél mindent felrúgni, kockára tenni?
– Persze. Bármikor.

– Például mi lenne az?
– Bármi, ami túl ezen, gyönyörűséges, szenvedélyes, izgalmas, érdekes... Furcsa, mert én egészen kiskoromtól fogva öregnek éreztem magamat... Nem tudom, érted-e?
– Nekem egy ideje az az érzésem, hogy mindannyiunknak megvan a maga életkora, és vagy arra készülünk, vagy azt próbáljuk konzerválni egy életen át. Van, aki tizennyolc évesen is már ötven, más pedig ötvenévesen is tizennyolc éves, mentalitásban...
– Így van! Ez jó meghatározás. Én valahogy mindig negyven voltam.

– Igen, benned már huszonvalahány évesen is volt valami mélyen asszonyos...
– ... én csak azt éreztem, hogy öregebb vagy érettebb vagyok, mint a többiek… És még mindig van egy kis időm, amíg közelítek csak a negyvenhez! Ugyanakkor létezik bennem valami állandó gyermekesség. Valami kinőhetetlen infantilitás. Néhány hete például egy önfeledt este végén barátaimmal elhatároztuk, hogy kiugrunk a velencei karneválra! Éjszaka volt, nekivágtunk. Még indult egy postavonat, azzal lementünk Győrig, onnan át Bécsbe, Bécsből pedig le, Velencébe. Valami fergeteges volt... És, képzeld, mi történt! Ott ugrabugrálok a Szent Márk tér forgatagában, rajtam egy hatalmas maszk, erre odalép hozzám egy nő, néz, néz, aztán felkiált: ni csak, ez itt a Szulák Andrejja. Így, két jével.

18 évesen
– Ennek tényleg érdemes volt emiatt kiutaznia...
– Ugye? Aztán hazajöttünk hálókocsival, az állomásról szinte egyenesen be a színházba, és ott egymás után két Kánkán-előadást is lejátszottam. Majd’ belegebedtem, de szerencsére senki sem vette észre. Még a közvetlen partnereim sem!
– Mi ez? Erő? Fegyelem? Céltudatosság?
– Nem mindegy, minek nevezzük? Lehet, hogy neveltetés, lehet, hogy belső tartás, lehet, hogy hozzáedződés. Miközben a környezetemben mindenki azt gondolta, hogy milyen könnyű, laza életem van, én tizenhét évesen már dolgoztam, és pénzt kerestem...

– Mi akartál lenni?
– Híres ember.
– Még lehetsz...
– Jólesik a biztatás... Amikor műtötték anyukámat, egész nap forgattam. A halála napján színpadon voltam... Mert mindig tudtam, éreztem, hogy nem lazíthatok, nem lehetek gyenge, nekem mindig helyt kell állnom. Magamért, másokért...

– Engem eddig is mindig lenyűgözött a szuverenitásod, az a hetykeséged, ahogyan képes voltál vállalni magadat, kövéren, soványan, boldogan, depressziósan, sikeresen, sikertelenül, felkapottan, mellőzötten, és ebben mindig volt valami méltóság, tartás, emberség...
– Igen, igyekeztem hazugságok nélkül élni, létezni, de közben állandóan szorongtam, féltem a jövőtől: lesz-e társam, lesz-e gyerekem, lesz-e faladatom? Lesz-e munkám? Lesz-e sikerem? Ma már ez így nem foglalkoztat. Ami van, ami lesz az a sors ajándéka, annak örülök. Ami nem, az nem járt ki nekem. Történjék minden úgy, ahogyan az elrendeltetett...

– Könnyű veled élni?
– Nem hiszem... A lelkem mélyén bizonytalan vagyok magamban, és igazán soha nem hiszem el, hogy engem lehet szeretni. Ezért mélységes igényem van, hogy a szeretetet folyamatosan bizonyítsák nekem, különben elbizonytalanodok. A legváratlanabb pillanatokban jönnek átkos félelmek, hogy biztosan nem is én, meg nem is engem, meg hogy csak játék, hogy csak én képzelem, hogy mit szerethetne rajtam? Ha nem kapok valami megerősítést, hogy igenis, lehet szeretni engem, akkor elbizonytalanodom.

– Pedig számomra mindig úgy tűnt, hogy egy olyan fantasztikus nő vagy, aki bárkit meg tud hódítani. Aki, ha akar, olyan hatással tud lenni férfiakra, hogy azonnal magába bolondítja...
– Á! Ha valóban akad valaki, aki tetszik, rögtön gyáva leszek. Megszeppenek, megbénulok, kicsúszik a talaj a lábam alól, és mindent elszúrok. Ha meg szerelembe esem, akkor teljesen sebezhetővé, kiszolgáltatottá válik. Szerencsére belül működik valami vészreflex, amely az utolsó pillanatban jelez, és nem engedi, hogy méltatlan helyzetbe kerüljek… Amit mondtál, abban annyi az igazság, hogy megszerezni jobban tudok, mint megtartani. Hódítani jobban, mint megőrizni.

– Nem igaz! Hosszú ideje folyamatosan sikeres vagy...
– Legfeljebb négy-öt éve. Addig csak görcsösen az akartam lenni. Vágytam, akartam, hajszoltam, de igazán nem jött össze. Maximum pillanatnyi felvillanások, rövid lehetőségek... Aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy ennyit nem ér, tovább nem erőlködök. Történjék minden a maga rendje szerint! Azóta egyszeriben megváltozott minden. Azóta megtalálnak a lehetőségek. Szerepek, lemezek, tévéműsorok.

– Nem félsz, hogy túlzottan sok is?
– Túlzottan sokáig vártam rá, hogy így érezhessem. Meg egyébként is… Az éneklés gyermekkori nagy álom, nagy szerelem. A színház valami egészen különleges csoda, varázs. Ma már a legfontosabb mind közül számomra. Ha egész nap mosnom kellene a színpadot, hogy este ráléphessek, akkor is megtenném örömest. A rádiózás különleges lehetőség.

– Rádiózol?
– Én vagyok a Klubrádió "magyar hangja". Aki felkonferálja a műsorokat. Olykor egy-egy mondat az egész, amit esetenként harmincszor veszünk fel, mégis különösen izgalmas feladat megtalálni a kellő hangszínt, hangütést, ritmust. A tévé pedig nagyszerű játék, ráadásul még sokan is nézik… Élvezem a kihívást.
– A legújabb műsorodat te találtad ki?
– Nem. Mások találták ki a műsort is, engem is benne. Mint annyiszor, itt is szerencsém volt. Jó pillanatban voltam jó helyen, és így "képbe kerültem". Ennyi. Láttad már?

– Őszinte legyek?
– Ennyi év barátság után te csak ne legyél őszinte...
– Értem. Sajnos, nem tudtam megnézni...
– Kár. Érdekelt volna a véleményed.
– Te jól érzed magad benne?
– Még kicsit szokatlan a műfaj. Még mindent be kell járatni. De, ha hagyják, hogy ráérezzek, ha megkapom a kellő türelmet, önállóságot, akkor ki fogja forrni magát.

(Csöng a telefonja. Ránéz, a szeme felcsillan. Érzem, hamarosan menni fog. És valóban: felteszi az ilyenkor szokásos kérdést:)

– Érdekel még valami?
– Legföljebb az, hogy miért nem szabadkoztál, amikor késtél?
– Miért? Kellett volna?
– Dehogy! Isten ments! Csak akkor is érdekel...
– Te mondtad egyszer, hogy egy dívának kell tudni bevonulnia...

Ebben a pillanatban kinéz az ablakon, alighanem meglátott valakit, mert nyomban felpattan. Int, és kilibben. No lám, remekül tud kivonulni is...
Olvass tovább

Hozzászólások