A valóság felülmúlhatja az álmaimat

Ünnep elõtt Gálvölgyi Jánossal

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Tévéparódiáin fetrengenek a nézõk a nevetéstõl, nevével meg lehet tölteni a színházi nézõteret. Egyike legkedveltebb színészeinknek. E népszerûségben benne van a pályán eltöltött harmincegynéhány év, és ugyanennyit nyom a latban az is, hogy jó benyomást kelt a megjelenésével. A humora sem tüskés, inkább testes, mint a sokáig érlelt, zamatos borok. Derûsebben látja a világot, aki kortyolgat belõle.
Molnár Ferenc nemrég bemutatott, két egyfelvonásosa, az Egy, kettő, három és Az ibolya óriási siker a Madáchban. Olyan élvezettel játszik benne, hogy öröm nézni.
– Molnárt játszani csodálatos. Valahányszor megy a darab, színészként ébredek minden reggel. Este pedig elfog a rettegés, hogy felmegy a függöny, és attól kezdve senki sem segíthet rajtam. Zseniális mű, pokoli koncentrációt követel. Semmi nem zökkenthet ki, mert attól meghal az előadás. Hazudik, aki azt hiszi magáról, hogy a világ legédesebb embere, a legjobb édesapa, a legszeretőbb férj. A temetőben, ott vannak ilyen feliratok. Az életben ilyen nincs. Bármennyire igyekszem megkímélni a családomat, premier előtt ingerültebb vagyok, és azt a három órát sem lehet büntetlenül eltölteni a színpadon.

Egyszer azt mondta valaki a légtornászról, hogy könnyen keres nagy pénzt. Este ugrik egyet, mi az neki.
– Semmi. Egy kicsit belehal minden szaltóba.

Ezt a szerepet Márkus László vitte sikerre nagyon régen, és kicsit emlékeztet is rá. Kedvelték egymást?
– Igen, bár hullámzott a kapcsolatunk. Én voltam az első, és azt hiszem, az utolsó, aki utánozta őt. Amikor fölvettek a főiskolára, imádott engem. Házibulit rendezett a tiszteletemre, életemben először akkor ettem szamócát. Később már nem szeretett annyira, az utolsó nyolc-tíz évben ismét jóban voltunk. A karjaimban halt meg: 1985. december 30-án. Az órája itt van nálam, az ágyam fölött, és azt az időpontot mutatja, amikor a halála bekövetkezett.

Tele a ház emlékekkel.
– Nekem még megadatott, hogy ismertem a régi nagyokat, és foghattam a kezüket. Sokat tanultam tőlük, és a szokásaikból is átvettem néhányat. Hozzám például nem lehet bejönni az öltözőbe fél hét után. Utoljára Rátonyi Róberttel öltöztem együtt, húsz évig. Tőle tanultam, hogy mielőtt kimennék a színpadra, kezet mosok. Általában fogat mosni is szoktam, de Robi például kölnit ivott. Nem töményet, mint az oroszok, ő ezt tanulta Feleki Kamilltól és Latabár Árpádtól, akik azt tartották, hogy színpadon nem lehet rossz lehelete a színésznek.

A nagy elődök mellett gondolt arra, hogy egyszer átveszi a helyüket?
– Soha nem mertem magam összehasonlítani velük. Most viszont, a Molnár-darabban, amikor leülök az íróasztalhoz, előttem a Madách álomszép nézőtere, elfog valami különös érzés. Ha ott meghalnék, boldogan halnék meg. Egy életen át erről a színházról álmodoztam. Ott laktunk közel a Madách-hoz, a Csengery utcában, és gyerekként sokszor álltam a Hársfa utcai bejáratnál autogramért. Néha megpróbáltam beslisszolni, nem sikerült. Akkoriban Keleti Éva volt a színházi fotós, és végre úgy jutottam be, hogy vittem utána az irdatlanul nagy táskáját. Most már az is előfordul, hogy a Hársfa utcában megismer a portás. Saját öltözöm van, kiírva rá a nevem.

Néha az az érzésem, hogy jobb vágyakozni valami után, mint elérni.
– Igen, amikor valóra válnak az álmok, az majdnem olyan, mint a karácsonyfa, amelyet feldíszítettünk. Egyszerre érzünk örömöt és fájdalmat, hogy mindjárt elmúlik a karácsony.

Gyerekkorában milyenek voltak a karácsonyok?
– Engem is borzasztóan érdekelt az ajándék, ezért már karácsony előtt hozzáláttam a felkutatásához. Később rájöttem, hogy marhaság, mert elmarad a meglepetés.

Mire vágyott a legjobban?
– Egyszer a körúton megláttam a kirakatban egy számomra észveszejtően gyönyörű, valójában iszonyatosan ronda nyakkendőt. Egy világoskék, előre megkötött, gumis szörnyűséget, és ehhez még nyakkendőtűt is adtak, tizennyolc negyvenért. Nagyon akartam. Addig nyafogtam, amíg anyám megvásárolta. Azzal aludtam, és amikor felvettem a kockás flanelingemhez – más nem volt – amire rájött még egy barna tréningruhafelső, teljesen odavoltam magamtól.

Azóta sokat finomodott az ízlése.
– De megmaradt a nyakkendők iránti vonzalmam. Karácsonyra nekem ma is örömöt szerez egy nyakkendő, pedig van belőle több száz. Néhányat még apósomtól, Rodolfótól örököltem, jönnek újra divatba.

Most is nyakkendőt kötött, pedig itthon vagyunk,  magunk között.
– Ez a perverzióm. Nemrég vettem egy könyvet, és kiderült, leéltem ötven évet, és mindig egyféleképen kötöttem meg a nyakkendőmet. Holott ennek is vannak változatai, a Windsor-kötéstől kezdve a különféle csomókig. Ezért újabban néha kottából kötök.

Volt már minden, csak nagypapa nem. Színpadon elkerülte ez a szerep, a valóságban már két unokával is büszkélkedhet. Ahogy a hároméves Danira néz, elárulja a tekintete: imádja.
– A gyönyörű ebben az, hogy kölcsönös az imádat. A másik unokámat is imádom, Simont, Eszter lányom pár hónapos kisfiát, de ő még pici, és nincs állandóan velünk. Dorka lányomék itt laknak, külön lakásban, mégis a közelünkben. Óriási élmény naponta hallgatni Danit, aki páratlan nyelvi leleménnyel gyártja a találó kifejezéseket. Ilyen az arturpista. Imádja a cirkuszt, ott látott artistákat, de nála ennek a szónak semmi értelme nincs. Az ebből gyártott arturpistának viszont van.

Az imént faggattam Danit, mi lesz, ha megnő. Először zsonglőrt mondott, majd gitárművészt. Mit gondol, mi lesz belőle?
– Ki tudja, hiszen akart már zongora is lenni. Annyi máris látszik, hogy remek megfigyelő, és ebből adódóan nagy utánzó. Ettől még bármi lehet, és nagyon remélem, nem engem akar majd utánozni.

Pedig nagy sikerük lenne kettejüknek együtt!
– Isten ments! A két lányomat sem engedtem filmezni annak idején velem. Nálunk nincs Gálvölgyi-kultusz. Lehetne, de nincs. A lányaimnak se voltam kötelező tananyag, az unokáimnak se szeretnék az lenni. Ha eljön az ideje, döntsenek maguk a sorsukról! Én már hatéves koromban tudtam, mi akarok lenni. Olyan kevés ember található ezen a Földön, aki abból él, amit szeret. Én vagyok az egyik. Boldog lennék, ha Dani és Simon lenne a másik kettő.

Hogyan éli meg a nagyapaságot?
– Egyrészt jó tudni, hogy ez a gyerek az én unokám, másrészt kicsit elszomorít, hogy mégsem az enyém. Közöttünk van – ez hülyén hangzik – a saját lányom. A gyerek végül is nem az enyém, de az én folytatásom, viszont ott van köztünk egy házaspár. A szülei. Neki sem én vagyok az első. Ezért nem azt érzem, amit a saját gyerekeimmel, ami részben rosszabb, másrészt jobb. Mert mi csak a jót kapjuk belőle. A felelősség, kiváltképp, ha ránk van bízva ugyanakkora, sőt nagyobb, épp attól, hogy közbe van iktatva az a bizonyos házaspár, akiké ez a gyerek, és elszámolással tartozunk nekik.

Az apaságot is ilyen bonyolultan élte meg?
– Ha visszagondolok, nem tudom, hogyan nőttek fel a lányaim. Erről Judit mesélhetne. Sajnos, az élet úgy van kitalálva, hogy akkor kell megalapozni a jövőt, amikor kicsik a gyerekek. Az unokámmal sokkal többet tudok lenni. Fiatalon az ember azt hiszi, hogy baromi fontos, amit csinál. Később rájön, hogy mégsem olyan fontos, csak mire ezt belátja, már nagyapa.

Amióta nagyapa, még a híres bohócgyűjteményét is elhanyagolja. Az előbb mégis fölfedeztem egy vadonatúj kincset.
– Azt tényleg most kaptam. Vágó István Legyen Ön is milliomos! című műsorában nyertem hárommilliót, és fölajánlottam Mancsnak. A MTV1 Hovatovább?-jában is nyertem egymilliót, ezt a miskolci táncegyüttesnek ajánlottam föl. Néhány napja rendeztek Miskolcon egy ünnepséget, ahol megköszönték az adományt, és ott kaptam a bohócot, valamint egy szívélyes üdvözletet Mancstól.

Ha kérhetne még ajándékot az élettől, mi lenne az?
– Telhetetlen lennék, ha azt kívánnám, hogy ide még egy szerepet. Így is majd minden estém foglalt, és olyan darabokban játszom, mint Molnár két egyfelvonásosa, amit nyugodtan nevezhetek karácsonyi ajándéknak, vagy Arthur Miller „Alku"-ja a Madách Kamarában, ami tomboló siker. A Játékszínben a Hotel Plaza közeledik a kétszázadik előadáshoz, aztán a Ne most, drágám! Azért kedves, mert jól kell játszani. Kicsit jól nem lehet. Mellette tévézek is. Ha nem csinálnék showműsorokat, vagy nem "hetiheteseznék" style="margin: 10px;", talán olyanokat mondanék, hogy nekem nem is kell a televízió. Kell. Számomra az igazi mégis a színház. Ennyiről gyerekkoromban sem álmodtam a Csengery utcában. Már rég túlhaladtam az álmaimat. Ami történik velem, egészen fantasztikus. Néha félek is, mi lesz, ha felébredek? És ez nagyon jó.
Olvass tovább

Hozzászólások