Úgy élek, ahogy a kedvem tartja

Kecskés Karina

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Kecskés Karinával találkozni jó dolog. Kivéve, ha azt várják tõle, hogy vicces legyen. Így aztán az Új Színház színésznõjével komoly dolgokra is fordítottuk a szót, de a vidámság azért gyakran ott bujkált a szeme sarkában. És olyankor színésznõbõl átváltozott ízig-vérig mai lánnyá.
Írta: | 2001. 10. 31. |

Kövess minket!

f Ajánlom
  2  
Amikor egyszer egy tévéműsorban találkoztunk, egy kicsit el voltál szontyolodva. Mi volt a baj?
– Általában azt várják az embertől, hogy szórakoztató legyen. Ha viszont rám kíváncsi valaki, elmondom, amit gondolok, és ez nem mindig vicces. Ahogy a színházban is mondjuk: "Az élet nem méznyalás, cicám!"

Pesszimista vagy?
– Nem. De hajlamos vagyok a velem történt dolgokat szélsőségesen felfogni. Teljesen, végletesen kétségbe tudok esni. Ha befejezek egy munkát, rendesen kiborulok azon, hogy mikor lesz a következő. Egyáltalán: lesz e következő? Megfelelek-e, kapok-e olyan megbízást, amelyik izgalmas? De nagyon tudok lelkesedni is. Ha engem hívnak, ha rám számítanak, ha velem akarnak dolgozni, az egészen feldob.

Jelenleg melyik periódusodat éled?
– Éppen dolgozom, és egyfajta formálódó állapotban vagyok. Nagyon örülök annak, hogy megcsináltuk a New Orleans mulatóban a Nő kilencszer című, egyórás műsort. Jó egy kicsit elszakadni a színháztól, jó egy kicsit a saját utamat járni, jó megmutatni egy másik oldalamat, énekelni és táncolni. Más a közeg. Nem olyan, mint a színházban.

Hogy született ez a show?
– Három éve merült fel az ötlet, hogy csináljunk valamit, ami új, ami nem egy az egyben kiszolgáltatott állapot a színházi struktúrának. És most összejött egy olyan generáció, egy baráti kör, amely jelentős erőt képvisel együtt. Tavaly csináltunk Gryllus Dorkával Az @rc plakátkiállításon egy divatbemutatót, és azóta érlelődött a gondolat. A háttérben a motor Geszti Péter volt.

Jól kijöttök a lányokkal?
– Mindannyiunknak hasonlkóak a problémáink, a magánéleti zűrjeink, ugyanúgy nagyon sokat dolgozunk vagy éppen nem dolgozunk. Tehát, amennyire különbözünk, annyira mégis hasonlítunk. Érezzük, hogy fontos, amit csinálunk, és egymásnak is fontosak vagyunk. Egymásnak is adunk kapaszkodókat, segítünk, és ez jó.

Nehezen jött össze a Nő kilencszer?
– Nem volt egyszerű. Nem tudtuk, mennyi konfliktussal fog járni. Helyszínt kellett keresni, és a mai napig rengeteg baj van a ruhákkal, kiegészítőkkel. Nincs cég, amelyik azt mondja: belétek fektetek ennyi meg ennyi pénzt, mert hiszek bennetek.

Szerinted normális dolog, hogy egy színésznőnek ilyesmikkel kelljen foglalkoznia?
– Nem. Egyáltalán nem normális dolog. Az lenne a jó, ha otthon üldögélnék a karosszékben, válogathatnék munkák garmada közül, és tűnődnék, hogy most a színpadi vagy a filmfőszerepet vállaljam-e el. De sajnos, ez nem így működik. Pedig, ha csak mindig mások érdekeit szolgálom ki, hol maradok én?!

Végül is a pörgés meghozza az eredményét. Sikerfilmekben is szerepeltél...
– Bocs, hogy közbevágok, de pontosan erről beszélek. Megcsináltuk a Presszót, ott volt a Kalózok, most jön majd az Üvegtigris, aztán Bacsó Péterrel forgattam egy tévéjátékban. Mindig vannak kisebb munkák, de jó lenne már valami nagyobb. Ha az ember belekóstolt már a játszás ízébe, telhetetlen lesz. Filmszerepeket szeretnék.

Az Üvegtigris milyen lesz?
– Nagyon szerettem. Básti Juli a "mamám", Szilágyi Tibor a "papám". Volt egy nagyon jó kis jelenet: egy lakókocsiban forgattunk. Básti Juli és én Rudolf Péterrel vagyunk szerelmi háromszögben... Inkább csak szexuális viszonyban. Nemi viszonyban.

Értem.
– Ráeszmélünk az igazságra, és mindhárman összefutunk a lakókocsiban. Van egy pofozkodós jelenet, amikor Juli megüt, én meg visszakézből adok neki egyet. Nagyon féltem attól, hogy nagy pofont fogok kapni. És nem akartam megütni Básti Julit. Tudod, arra gondoltam, hogy jövök én ahhoz. Elérkezett a felvétel, addig csak imitáltuk, és én annyira fel voltam készülve egy jó nagy maflásra, hogy hatalmasat ütöttem vissza. A baj csak az volt, hogy Juli meg nem. Nagynak tűnt, de nem fájt.

A főiskolán tanítanak olyat, hogyan üsd meg úgy a másikat, hogy az ne fájjon?
– Egy pofon mindig fáj. De a színpadon feljebb tolódik a fájdalomküszöb. Csak egy példa: tavaly télen a színpadon elszakadt a bokaszalagom. Főszerepet játszottam az Ingyenélők című előadásban, és az utolsó negyedórát így játszottam végig. A lábam három teáscsészényire dagadt. Úgy fájt, majdnem belepusztultam. Kimentem hátra a takarásba, ott álltak a díszletesek, látták, hogy valami baj van, jegelték fél percig a lábam, benyomtam egy unikumot, és azonnal mentem vissza. Meg sem fordult a fejemben, hogy abbahagyjam.

Színpadon kívül is ilyen kemény vagy?
– Nagyon szelíd lány vagyok. Nem látszik?

De. Ütöttél már meg valakit a színpadon kívül?
– Nem.

És kaptál már?
– Soha. Úgy látszik, ezeket a dolgokat a színpadon élem ki... Na jó, ez nem igaz. De az például vicces, hogy huszonöt éves vagyok, és a próbáktól, az előadásoktól még mindig olyan a karom meg a lábam, mint egy kisiskolásnak: tele van kék-zöld foltokkal. Ujjnyomok – mind az öt –, harapások a hátamon... Nem kíméljük egymást a kollégákkal. És ezek csak külső sérülések. Ott van a lélek is.

Igen?
– Nem előadás közben sérül az ember lelke. Inkább arra gondolok például, hogy egy színésznek nem lehet felejteni. Ha egy civil embert trauma ér, idővel törli az emlékezetéből. Igyekszik minél kevesebbet gondolni rá. És ezzel az egész elvész a messzi homályba. Viszont a színházban pont a traumákból kell táplálkozni. Elő kell hívni a kellemetlen emlékeket. Egy jó darabban az élet legsűrűbb pillanatai kerülnek az előtérbe – még egy jó vígjátékban is. Ami egy életben összesen megtörténhet, az egy darabban három óra alatt végigfut. Figyelnünk kell tehát azokra a jelzőlámpákra, amelyek az ember addigi, saját életútját mutatják.

Nehéz lehet.
– Igen. De jó is. Nem léphetsz túl, nem mondhatod, hogy nem akarok rá gondolni. Olyan, mint a seb, amelyet újra és újra elvakarsz. Kell, hogy ezt tedd, kell, hogy erősítsd a dolog érzelmi részét.

Téged sok trauma nem érhetett, hiszen nagy szeretetben nőttél fel.
– Nagyon jó családban nőttem fel, és valóban nagy szeretetben. De azért a buktatókat így sem lehet kikerülni. Érdemes mindig a nehezebb utat választani.

Mesélj a jelzőlámpáidról!
– Nem fogok mesélni.

Jó dolog huszonöt éves nőnek lenni?
– Nagyon örülök, hogy már nem vagyok gyerek, abban a klasszikus értelemben, hogy este tízkor le kell feküdnöm, hogy nem nézhetem meg a tévében a filmet, nem ehetek annyi csokit, amennyit akarok, vagy hogy nem fagyizhatok télen. Baromira örülök, hogy ennek vége. Viszont abból a szempontból rossz, hogy minden dologért én vagyok a felelős, és nem háríthatom át senkire. Nem vigyáz rám senki; nekem kell magamra. Ezt tudtam a legnehezebben elsajátítani. Közben pedig persze, jó. Jó dolog nőnek lenni.

Nem vigyáz rád senki?
– Nem. Nincsenek végleges dolgok az életben, és ezt nehezen szokom meg.

Egyedül laksz?
– Három éve. Nehéz volt elköltözni otthonról. És most is nehéz kicsit, mert nincs rendszeres ritmusa az életemnek. Amikor dolgozom, állandóan dolgozom, néha meg nem csinálok semmit. Van, amikor egy hónapon keresztül egész nap ráérek, és nehéz kivárni, amíg újra lesz munkám. Ha dolgozom, hegyekben áll a szennyes, a mosatlan, a hűtő meg tök üres. Ha éjjel megyek haza, nincs mit ennem. Anyukám, szerencsére, ha feljön, becsempész a frizsiderbe egy kis tökfőzeléket.

Szoktál bulizni?
– Igen. Nagyon bírok bulizni, szeretek táncolni, imádok beszélgetni, a barátaimmal összejönni, főzőcskézni, borozni. Nagyon szeretem az életet. Úgy élni, ahogy kedvem van. Ha el akarok utazni két napra, akkor elutazhassak. Szerb Antal írja az Utas és holdvilágban: ahhoz kell pénz, hogy elutazz Rómába. De hogy ott megnézd a napfelkeltét, ahhoz már a személyiséged kell.
Olvass tovább

Hozzászólások