Börtön

Nem tudom, mit mondjak erről a gyerekeknek, most a kisfiamnak és majd hamarosan a kislányomnak. Tudom, hogy a gyerekeknek mindenben igazat kell mondani, de nem tudom, mit gondolnának ők erről, ha majd megértik, “hiszen börtönbe csak a bűnözőket zárják”. Még a fiammal sem beszélgettünk soha rendőrségről, bíróságról, börtönről, most sem akarom azt mondani neki, hogy az itt dolgozó emberek a rosszak, és nem az apja, habár én teljesen biztosan úgy gondolom, hogy ekkora büntetést nem érdemel a férjem. Attól is félek, hogy másoknak (például az óvodában vagy ritkábban látott rokonoknak, ismerősöknek) ezt elmondja a kisfiam, és ezután máshogy viszonyulnának hozzánk. A legközelebbi családtagjaink persze, tudnak az esetről. Gondoltam arra, hogy azt mondom majd a gyerekeknek, hogy az apjuk külföldön dolgozik, vagy nagyon beteg és sokáig lesz kórházban. De úgy érzem, hogy ezt nem hinnék el, látnák rajtam, hogy hazudok, és ez még nyugtalanabbá tenné őket. Ezenkívül később is kiderülhet, hogy mi történt, majd akkor fogja őket nagyon megzavarni, és talán még jobban megviselni, mintha az igazat tudnák, az elejétől fogva. Mit mondjak, mikor mondjam, mit tegyek?

Válasz:

Minden fontosat tud erről a kérdésről, és úgy van, ahogy írja: mindenben – és mindig – igazat kellene mondani a gyerekeknek (is).
Persze, egyéves kislányának még nem fogja tudni elmondani, elmagyarázni, hogy miről is van szó, de ő is ott lehet, hallhatja, mikor a fiával beszél erről. Így majd szinte belenő a dolog ismeretébe.
Semmiképpen sem kellene azt mondani, hogy a rendőrségen, bíróságon, börtönben dolgozó emberek a rosszak, de azt maga nyugodtan elmondhatja, hogy igazságtalannak érzi, ami a férjével történt. (És a népmesékben is hallani fog arról a fia, hogy a kis vétkeseket üldözik és büntetik, a nagy vétkeseket meg, míg el nem jön az igazság órája, futni hagyják. Gyakran éppen a nagy vétkesek üldözik a kicsiket, hogy magukról eltereljék a figyelmet és a gyanút.)
A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyerekek – ha szüleikkel, édesanyjukkal bensőséges és biztonságot adó érzelmi kapcsolatban vannak – hihetetlenül tapintatosak. Érzékelik, hogy hol, mikor, mit ne mondjanak, de ha gondolja, mondhatja is: “Mások nevetnének, kicsúfolnának, mert nem értik, hogy mi hogyan történt, és nem érzik azt, amit mi érzünk.”
Mind e fentiekből már következik, hogy nem kellene – nem szabadna – azt mondani, hogy a gyerekek apja külföldön dolgozik, vagy hogy nagyon beteg, és sokáig lesz kórházban. Igen, úgy van, ahogy írja, ahogy érzi, hogy ezt nem hinnék el, látván magán, hogy hazudik, és ez még nyugtalanabbá tenné őket. (A gyerekek ugyanis, mint erről már sokszor beszéltünk, felfogják – bár nem tudjuk, hogyan – amit mi, környezetükben élő, számukra fontos felnőttek tudunk, gondolunk és érzünk. És ez a kettősség – amit mondunk, vigasztaló hazugságul, és amit tudunk a dologról – nagyon nagy zavart és nagy szorongást kelt bennük.)
A későbbi – általában kései – leleplezés, kitudódás, valóban sokkal jobban megzavarja a gyerekeket, mintha kezdettől fogva tudnak a számukra szomorú, fájdalmas, kellemetlen dologról. (Ráadásul: ilyenkor összekapcsolódik a bennük kezdettől élő gyanú és sejtelem a külső valóság tényeivel, a világ egyszerre csak bizonytalanná válik, és a szülő ellen, aki hitelét veszti, súlyos vádak fogalmazódhatnak meg, esetleg csak az érzelmekben. Nagyon rossz helyzet állhat elő.)
De hát mit is mondjon az ember, hogyan lehet ezt egy három és fél-négyéves kisfiú számára egy-másfél éves kislány jelenlétében megfogalmazni?
Erre azért nagyon nehéz válaszolni, mert a gyerekekkel való együttlétben mindig az adott pillanat, annak hangulata, az abban megfogalmazott kérdések döntik el, hogy mit, hogyan kell mondanunk, és amit ilyenkor a gyerekhez közel álló szülő mond, az nem is tudatos előkészítésből és megfontolt fogalmazásból fakad, hanem érzelmeket kifejező válasz az érzelmileg feltett kérdésekre. Így aztán a példa, a minta csak valami nyers vázlat lehet, annak érzékeltetésére, hogy lehet a gyerekekkel ilyesmiről is beszélni, és hogy ezt minél konkrétabban tudjuk megtenni, és minél láttatóbb képekben tudjuk kifejezni, annál jobb.
“Apa, nekünk több pénzt akart szerezni, és ezért kölcsönvett olyan pénzeket is, amit nem lett volna szabad, rövid időre sem, és nem tudta visszatenni. Ő is tudja, én is, hogy nem lett volna szabad… És ezért most őt megbüntetik, de túlzottan. És ezért nekünk rossz, hogy most nem láthatjuk, mert nem jöhet ki egy nagy házból, amíg a büntetés le nem telik. Ott kap enni, alszik, és nem bántják, de neki is nagyon rossz, hogy nem láthat minket. Csak néha mehetek meglátogatni. Egy karácsony biztos, hogy nélküle fog eltelni, de lehet, hogy kettő is. Majd számoljuk a napokat (vagy a heteket), levagdossuk egy hosszú csíkból. Csinálunk neki együtt csomagot. El mersz jönni? Ott egy rács is van, és a gyerekek nem érzik jól magukat… Lehet, hogy sírni fogsz…” – És ha a gyerek el akar jönni egy látogatásra, vigyük magunkkal, de más is jöjjön velünk, hogy ha mégis kint akar maradni, vagy ki akar menni közben, a kísérő felnőttel maradhasson. És újra és újra beszélhetünk a dologról, ahányszor a gyerekek csak szóba hozzák, és mondhatunk ilyesmit is: “Gondolunk rá, hogy innen is erőt adjunk neki…” A gyerekek jól értik – és átérzik – a szimbolikus beszéd értelmét.