Aktuális

Csak egy szó

<?kep(1,left)?>Nyaralni készültünk, ez a pár nap nálunk is az év fénypontja. Különben amolyan tücsökfamília vagyunk, a pénzt elhegedüljük. Elutazunk, és a vétkes könnyelmûség határát súroló gyerekes örömmel élvezzük az életet: fagyi, könyvek, vízisí, dinnye, hangverseny, ínyenc vacsorák, satöbbi.

Már a lányokra is átragadt az utazásmánia. (Lehet, hogy örökletes?) Persze, nem lep meg. A feng shui nyomán egyik gyengém, hogy “a nappaliban van a földgömb helye, hogy szem előtt legyen”. Ott is áll, annak rendje és módja szerint, mint egy családi fétis. Mióta az eszüket tudják, azt hallják, hogy a világ mennyire szép, meg hogy ezt a sok gyönyörűséget feltétlenül látni kell, és a legeslegjobb az – ha az utazás élményét fokozni lehet egyáltalán –, ha együtt van a család.

Emlékszem, amikor a férjemmel összekerültünk, megbeszéltük, hogyha gyerekeink lesznek, tőlünk se kacsalábon forgó palotát, se száguldó autócsodát nem kapnak. Inkább tengert, havas fenyvest forró teával, naplementét, és smaragdzöld angolkertet bárányfelhővel. Az lesz a mi ajándékunk, hogy megmutatjuk nekik a világot. Amennyit lehet. Az örökségüket. Hogy szeressék a kék bolygót, és vigyázzanak majd rá.

Nálunk valahogy mindig úgy alakul, hogy az utolsó pillanatban döntünk (a last minute akciók ideális célpontjai lehetnénk, ha nem mennénk a magunk feje után). Az utazás előtti hétvége lázas kapkodással telik. Körülüljük a térképet, és végre – akár egy igazi olasz család – széles taglejtések és némi hangzavar közepette megvitatjuk, hol, ki, mit szeretne látni. Róma nem maradhat ki! Világos! Az Örök Város a Nagylány szívszerelme. De a tenger se, mert a Kicsi meg vízimádó. És a barátaink! Ők végképp nem! Négy éve ígérjük, hogy megyünk, fel is kell hívni Mirellát. “Valaki hívja már fel!” – ez volnék én, a Valaki.

Éjfél elmúlt, mire a tervezgetéstől feldobva ágyba bújtunk, de ott is sokáig sutyorogtunk. Viszont reggel – vasárnap lévén mi, szülők a tovább immár halaszthatatlan lustálkodás abszolválására készültünk épp –, amikor, mint egy ügyeletes napsugár, besuhant a Nagylány, és ragyogó, ám titokzatos arccal közölte: – Kaptunk egy e-mailt! Fontos! Gyere, olvasd el!

Hirtelen elröppent a szememből az álom, és amint ügettem le a lépcsőn utána, eszembe jutott, milyen jó volt, amikor Maria, Arturo, Paolo, Nicolina és a többiek itt voltak. A két mama, amúgy barátnők, reggel képesek voltak átmászni a gyerekek Noé bárkája szabású vendégágyába, és ott kuncogtak, viháncoltak a lányainkkal. Mint a vásott kölykök. Tálcán ágyba vittem a nagyi spéci, vaníliás kuglófját, a kakaót és a kávét, aztán törökülésben az ágy mellé telepedtem. Néztem őket. Jólesett látni, milyen odaadással esznek. Ihletetten, és alaposan. Még a porcukrot is kinyalták. Istenem, hogy sírt Nicoli a búcsúzásnál! Hatszor visszajöttek egy, meg még egy, „de most már aztán tényleg a legeslegutolsó” puszit adni. A kutyákat megölelgették, pedig Nicoli kezdetben mennyire félt tőlük. Milyen jó lesz újra, megint együtt – gondoltam, a szívem a torkomban dobogott. Az örömtől, hogy találkozunk.

A számítógép monitorján egyetlen szó állt: Vi aspettiamo! – várunk! Paolo. Csak így, tömören, férfiasan. Szóval cserfes testvérkéje még az éjjel, azon melegében elújságolta… És örülnek. Várnak! A röpke üzenet alatt ott volt a város látképe az égig érő hegyekkel, a pimaszul kék éggel, meg az esernyő formájú fenyőfákkal. Ez, így, együtt annyira szívet melengető volt…, hogy ilyen barátaink vannak. Pedig az üzenet tizenkét betű, csak egy szó. Egyetlen szó.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top