Történetek igenrõl és nemrõl

Nem kerget a tatár… Ezt kellett elmagyaráznom, de hogyan? Mégsem idézhetem egy ötévesnek, hogy „úgy hevertek a földön a holttestek, mint ahogy a nyájak a pusztákon legelésznek, vagy ahogy a kőbányákban a faragott épületkövek állnak”. Aztán gondoltam egyet, ráböktem az arccsontomra, és ott kezdtem, hogy amikor mi, kunok, Kötöny vezetésével a király hívására az országba érkeztünk… Innen már ment minden.

Férfiakról, nőkről és gyerekekről beszéltem, akikről bárki elképzelheti, mit reméltek, amikor rájuk törtek a zömök, keleti vonású harcosok. És akik, ha túl is élték az irdatlan mészárlást, utána éheztek és éhen haltak, mert nem volt mit enniük. Nem volt gyógyszer, bolt, sem hűtőláda, magyaráztam, csak a föld volt, meg az állatok, és ha ezek nem maradtak meg, akkor semmi sem maradt.
Történetek a történelemben.

Valahogy úgy, mint azon az órán, ahol a tanárnő a Donnál megfagyott magyar katonákról beszélt, és amikor látta, hogy a nyolcadikosok rajzolgatnak, ásítoznak, kinéznek az ablakon, fölállította őket, és kivitte az egész osztályt az iskola elé. Kint a hóesésben folytatta az órát. A kamaszok persze nem értettek semmit, csak néztek egymásra tanácstalanul, majd egy idő után toporogni, morogni kezdtek, hogy ők fáznak. Fáztok? Ők is fáztak… – ennyit mondott a tanárnő csendesen, semmi mást. Egyéb nem is történt. Csak öt perc volt, és visszamentek együtt, az óra folyt tovább.
A füzetekbe biztosan számok és évszámok kerültek akkor is, de a fejekbe ennél több. A szívekbe ugyanúgy.

Igen, néha mesélni kell, akkor is, ha nem öt, de tizenöt éves az, aki hallgat. Néha félre kell tolni az évszámokat meg a neveket, és hagyni, hogy előbukkanjanak mögülük az emberek. A történeteikkel. Amelyeknek mi csak egy részét ismerjük, és nem is biztos, hogy úgy, ahogy az megtörtént. A király azt mondta az egyik dologra: igen, a másikra meg azt: nem. A döntés jó volt, tiszteljük érte, még a kételyt, a bizonytalanságot is oda tudjuk képzelni mögé. Nem könnyen, mert ma már egyre ritkábbak az ilyen elvágólagos döntések. Már olyan apró dologban sem szoktunk elköteleződni, hogy háromkor vagy csak fél négykor találkozzunk valakivel. És nem is kell, hiszen nekünk is, neki is van telefonja, majd rácsörgünk, majd meglátjuk. Apróság? Lehet. Mégis árulkodó. Mennyivel kevesebbszer mond igent egy nő egy férfinak, és fordítva, járjanak akár a kapcsolat elején vagy a végén. Tiszta válaszok helyett, marad a csend, a kiskapu, az állóvíz, a maszatolás.

Ma már külön szakemberek oktatják arra a cégek vezetőit, hogyan kell úgy beszélni az alkalmazottakkal, hogy azok a végén így is, meg úgy is érthessék a dolgokat. Aki igent vár, azt is kihallhatja belőle, de az sem csalódik, aki nemet. Igaz, hogy senkinek sem jó, de legalább mindenki csöndben van. Inkább legyen velünk egy kicsit mindenki, mintsem, hogy nagyon ellenálljon bárki is, gondolják, és elhiszik, hogy ez az egész homályos ügylet így van jól. A dolgok nem feketék és fehérek, mondogatják. Csak arról feledkeznek meg, hogy nem is feltétlenül szürkék.
És, hogy azért volt idő, amikor nem ilyen gyáva módon intéződtek a dolgok. Hát, emiatt olyan fontosak ezek a történetek.