Mosolyra, magyar!

De mit gondolnak az igazi turisták Magyarországról, fővárosáról, rólunk? Az idegenvezetőket sokszor az ország nagyköveteinek is nevezik. Nem véletlenül. A külföldi turisták az ő szemüvegükön keresztül pillantják meg először hazánkat, az ő előadásaik nyomán ismerkednek meg történelmünkkel, művészeti emlékeinkkel, szokásainkkal. Márpedig nem mindegy, más nemzetek fiai milyen képet őriznek meg rólunk.


Rajongó frankok

Vaszilov Eszter már öt éve kalauzol francia állampolgárokat Magyarországon, és szívügyének tekinti, hogy lehetőleg szép emlékekkel távozzanak.

– Hogy látnak minket a franciák? – tűnődik. – Mivel a Nők Lapjáról van szó, kezdem a legfontosabbal: a francia turisták szerint a magyar nők gyönyörűek. „Azok a formás lábak! A fiatalok aztán nem szívbajosak, nem rejtik el a lényeget!” A férfiak még a feleségük jelenlétéről is megfeledkeznek, amikor ezek a lelkes mondatok elhangzanak.





Magyarországot többnyire azért választják úti célul, mert azok az ismerőseik, akik már jártak itt, fölkeltették az érdeklődésüket. Az utóbbi időben divatba is jött náluk Prága és Budapest, bár bevallják, Prágának sokkal nagyobb a reklámja Franciaországban.

Szerencsére egyre ritkábban fordul elő, hogy városnézés közben megjegyezzék: „Milyen szép ez a Bukarest!” De még gyakran ma is azzal a tévhittel érkeznek, hogy szláv nép vagyunk. Mire végre tisztázzuk, hogy ez félreértés, biztos, hogy egy étterembe lépve, a zenészek Katyusa- meg Kalinka-dallamokkal fogadják a csoportot. Olyankor kérdően néznek rám: akkor most hogy is van ez?

– Szerencsére egy színvonalas folklór-program még meggyőzheti őket arról, hogy a magyar tánc nem csak a csárdásból áll. A nyelvünkről azt mondják, meglehetősen furcsa, semmihez sem hasonlít, de egész kellemes hangzású. Történelmünkről nincs sok ismeretük. „Á, igen, 1956, Mindszenty, Imre Nazsi!” – így ejtik ugyanis Nagy Imre nevét –, kiáltanak fel. Trianon az újdonság erejével hat rájuk, de mély együttérzéssel fogadják. Múltunkról szóló összefoglalómat úgy hallgatják, mint egy szép, izgalmas mesét, amelynek ennyi próbatétel, hősiesség után csak jó vége lehet. Hiszen már láthatók a bőség jelei, a sok nyugati autó, a rengeteg mobiltelefon… A közalkalmazotti átlagfizetések hallatán elnézően mosolyognak, gondolják, nyilván nem erős oldalam a matematika, nem jól számoltam át a forintot frankra, jegyzik meg. Nem akarják elhinni, hogy ilyen árak mellett ennyi pénzből meg lehet élni.





– Gyakran elcsodálkoznak, milyen tiszta ez a város, sőt, a metró is, én pedig bölcsen hallgatok. Nagy bóknak számít az is, amikor egy francia ódát zeng a magyar konyháról és a borainkról – általában a száraz vöröset dicsérik. Igaz, útjaink itt-ott hepehupásak, a taxis a tízezresből csak néhány forintot ad vissza, és az utcákon rengeteg a hajléktalan, ám emellett „mennyi érték, micsoda kultúra: Bartók, Kodály, Liszt! Na és a kivilágított Budapest, hajóról! Lenyűgöző.” Néha az is kicsúszik a szájukon: „Ez szebb, mint Párizs!” Mindent összevetve, ide feltétlenül vissza kell még jönniük. Azért az utca embere, az eladó, a pincér lehetnének kevésbé morózusak, mosolyoghatnának kicsit többet, hiszen minden okuk meglenne rá. Erre az országra nagyon szép jövő vár, higgyem el…! És én elhiszem. Úgy legyen!


Más szemmel





Az egykori keletnémet vendégeket még ma is tévedhetetlenül ki lehet szúrni a turisták közül. Talán azért, mert megszoktuk őket a régi időkben, amikor még legszívesebben Magyarországon töltötték a szabadságukat. Günther Schlemmingert és a feleségét, Éevit egy Váci utcai kávéházban szólítottam meg:

– Negyven éve járok Magyarországra nyaralni – állítja a nyugdíjas biológiatanár. – Akkoriban Budapest volt a világ közepe, itt mindent lehetett kapni a sportcipőtől a selyemkendőig. Igaz, alig volt pénzünk, legföljebb ezernégyszáz forintnak megfelelő márkát hozhattunk magunkkal, de a szállást már a berlini IBUSZ-irodánál lefoglaltuk. Emlékszem, egy ötvenbe került a villamosjegy, és évente átadtak egy-egy metrószakaszt. Már akkor is kiváló volt a közlekedés!

Ez volt az egyetlen hely Európában, ahol találkozhattunk a fal másik felén rekedt rokonainkkal, ismerőseinkkel. Szabad szellemű, gyönyörű ország volt. Én egy idő után jobban ismertem Budapestet, mint Nyugat-Berlint, pedig ott születtem. Amikor elvettem feleségül Éevát, aki Észtországból származik, elhatároztam, hogy megtanulok az anyanyelvén. Észt tankönyvet azonban égen-földön nem találtam, ezért elkezdtem egy másik finnugor nyelvet, a magyart. Irdatlanul nehéz volt. A Wochen Post újságból választottam magyar levelezőpartnert, és akkor beindult a dolog. Cserenyaralásokat szerveztünk, egyszer én voltam itt, máskor ő jött hozzám Berlinbe. Májusban szerettem jönni, amikor langymeleg a levegő, és a budai Várban virágoznak a vadgesztenyefák.





Ma azonban már más szemmel nézem önöket. Szinte minden fővárost bejártam, össze tudom hasonlítani őket. Budapesten látszik, hogy hiányzik pénz a helyreállításokra, építkezésekre. A Nyugati pályaudvar padjai évek óta sérültek, senki nem csináltatja meg őket. Nálunk ez a hanyagság nem fordulhatna elő. Az emberek a külvárosokban rosszul öltözöttek, vidéken sokat panaszkodnak. Amikor a metrón utazom, sok szomorú arcot látok. Miért nem mosolyognak annyit, mint azelőtt? Persze, tudom, hogy nehezebb lett az életük.

Ha egy „weszi”-t kérdez meg, ő mást fog mondani. Még mindig az a romantikus kép él bennük az önök országáról, amelyet annak idején a Piroska című tévéfilmben mi is láthattunk: helyre menyecskék, gyöngyös párta, gulyás, paprika, csikósok… Mi azonban azt is tudjuk, hogy a magyarok szorgalmas, fantáziadús nép. Az emberek rendkívül nyitottak, barátságosak. Még mindig odajönnek hozzám segíteni, ha valamit nem találok a térképen. És ez mindennél fontosabb. Budapestnél szebb város pedig kevés van a földkerekségen, ezt biztosan állíthatom. A mennyei termálfürdőiről nem is beszélve!

A cikk folytatását a Nők Lapja 33. számában olvashatják!