Miért hazudozik?

„(Ami a családi hátteret illeti: a bátyám egy éve szokott le az alkoholról, az apósom – aki három éve meghalt – szintén alkoholista volt.) A kisfiamat tavaly felvették egy jó nevű nyolcosztályos gimnáziumba. Ő akart átmenni, mi nem erőltettük. Nagyon szeret odajárni, talán ez is a gond. Eleinte panaszkodtak az órán, hogy eleven, sokat beszél, de most már ez megoldódott. Viszont: egyre többet hazudik. Az ellenőrzőjét sorozatosan eldugja, pedig hármas, négyes, ötös jegyei vannak. Amikor hazugságon kapjuk, nem verjük meg, inkább elbeszélgetünk vele, esetleg kiabálunk, büntetést kap (például: nem számítógépezhet, nem mehet le, nem tévézhet).

De év vége felé az osztályfőnökétől tudtam meg, hogy beírást kapott. Akkor a gyerekem már két hónapja azt hazudta, hogy a matektanárnőnél van az ellenőrző. Nemcsak nem hozta haza a beírást, hanem aláírta a nevemben! Most már nemcsak hazudik, hanem az aláírásommal csal is? Attól félek, hogy az apósom vagy a bátyám nyomdokaiba fog lépni, ha már tizenegy évesen ezt csinálja. Az osztályfőnök szerint az osztályban nagy divat az ellenőrző eldugása, és az is, hogy nem viszik haza.

Téli szünetben az anyósomhoz ment ki a kisfiam, és mi adtunk pár feladatot gyakorolni neki a matekkönyvből. Este keresték a könyvet, de sehol nem találták. A kisfiam állította, hogy ki sem vitte, ő nem látta. Két hét múlva aztán, nagytakarításkor, megtalálta az anyósom a szőnyeg alá dugva. Ezért sem bántottuk, de elmagyaráztuk, hogy elég lett volna azt mondani, hogy „ne haragudjatok, nem akartam matekozni”, nem kellett volna hazudnia. Most nyáron, itthon, nyugalom van. Megmondja, ha valamit rosszul csinált, vagy elfelejtett.

De már előre rettegek, mi lesz szeptembertől, az iskolában? Folytatja, amit elkezdett az előző évben? Van ilyen, hogy tízéves koráig semmi ilyen probléma nincs, aztán egyszerre csak hazudozni kezd? Mi, szülők, mit tehetünk?”


A válasz:

A tíz- tizenegyedik életévről el szokták mondani, hogy ez a barátkozások klasszikus ideje, hogy a gyerekek számára egyre fontosabbá válik a kortárscsoport, és hozzá szokták tenni, hogy ilyenkor kialakulhat a „betyárbecsület”. Míg a kisgyerek ötéves kora után megérti, hogy mi az a hazugság, és úgy gondolja, hogy elsősorban a felnőttnek nem szabad hazudni, addig ezek a kiskamaszok úgy érzik, hogy elsősorban egymásnak tartoznak őszinteséggel, és a maguk vagy egymás védelmében – a felnőttvilággal szemben –, akár hazudhatnak is.

Ezeket a hazugságokat, melyekről maga ír, akár úgy is lefordíthatnánk, mint egy segélykiáltást: – Nem bírom! – Mit nem bír? Valamit az iskola körül… Miközben osztálytársainak közösségét élvezi – életkorának megfelelően – a követelményrendszer, a mindennapos feleltetés, osztályzás szorongatásai, a jó jegyek kényszere és ennek folyamatos számonkérése otthon és az iskolában, nehezen viselhető el számára. (És: már nem is fecseg! Már nem is „eleven”. Az iskolában is, otthon is fegyelmezi magát.) Talán azt is átéli: – Mindig csak erről van szó! – Tudniillik: az iskoláról. A kiabálás, a büntetés (nem számítógépezhet, nem mehet le, nem tévézhet), nyomasztó. Ugyanilyen nyomasztó, hogy még szünetben, a nagymamánál is matekozni kellene…

Mindehhez tudnunk kell, hogy az újonnan szervezett nyolcosztályos gimnáziumok egyik problémája országszerte – tisztelet a kivételnek –, hogy a tanárok, akik eddig éveken, esetleg évtizedeken át csak tizennégy-tizennyolc éveseket tanítottak, nem igazán értenek a tíz-tizenegy éves gyerekekhez, ugyanúgy bánnak velük, ugyanazt követelik tőlük, mint a nagyobbaktól. Az iskola értékrendje általában teljesen egysíkú; csak a jegyek számítanak (és azok közül is csak a jeles az igazi). Hogyha ezt az értékrendet mindenestől átvesszük a családban is, és a gyereket kizárólag eszerint ítéljük meg, és egész életét az iskolához akarjuk igazítani, a gyerek, szorult helyzetében, kibúvókat keres a túlzott terhelés alól és, ha más kiútja nincs, esetleg éppen hazudni kezd. Netán még alá is írja a beírást, az „elveszett”, a „nem talált”, a „matektanárnőnél maradt” ellenőrzőben.

Ahogy a tíz-tizenegy évesek „érzelmi lopását” – az érzelmileg elhanyagolt gyermek „örömszerző” lopása – nem tekinthetjük még kriminális tettnek, ugyanígy nem tekinthetjük „intellektuális bűncselekménynek”, „csalásnak” az aláírás odafirkantását. De fontos jelzésnek igen, amelyik a maga nyelvén arról beszél, hogy valami nincs rendben a gyerek körül! A hiba feltehetőleg nemcsak benne van, hanem a hozzá nem értő környezet elvárásaiban és azok kifejezésre juttatásában is. (Mihez nem ért ez a környezet? A gyerekhez. Testi, lelki, szellemi fejlődéséből fakadó, változó és a különböző életkorokat nagyon is erőteljesen jellemző szükségleteihez, és az ezekhez való szakszerű viszonyulás módszereihez.) Lám: nyáron, amikor a gyerek megszabadul az iskolai – és az iskolai értékrendet követő családi – nyomás alól, megint minden rendben van.

A gyereknek otthon azt kellene éreznie, hogy mi nem azonosulunk az iskolai osztályzatokban kifejezésre jutó, róla szóló, változó „véleményekkel”, hanem őt, úgy, amilyen, értékeljük, szeretjük, és segítjük a külvilággal vívott küzdelmeiben. (Lehet, hogy a mindig jobban alkalmazkodó lányok, ez esetben a tizennégy éves nővér esetleg jó, jobb eredményei is hozzájárulnak a szorongatáshoz, amelyet kisfia átél.) Én a maga helyében semmiképpen nem kötném össze a gyerek iskolával kapcsolatos – az osztályban, mint hallhattuk, divattá vált – „hazudozásait” a bátyja vagy apósa alkoholizmusával, ha lehet, még gondolatban sem.