Sonkás tojás és tejeskávé

Akkor is felpattansz hajnali fél ötkor, amikor nem vezetsz műsort?

– Nem. De mostanában korábban kelek, mint régen. Akkor simán aludtam tíz-tizenegyig, de már nem. Lehet, hogy a kor hozza.

Most akkor meg is kérdezem: érzed, hogy harmincnégy múltál?

– Maga a szám eléggé furcsa. A lelkem mélyén huszonhárom maradtam. Bár emlékszem, hogy az anyám és a legjobb barátnője évekkel ezelőtt egy alkalommal azt mondták: hát igen, ötven-hatvan évesek vagyunk, de a lelkünk mélyén mégiscsak tizenhatnak érezzük magunkat. És elkezdtek vihorászni, de tényleg úgy, mint a tizenhat éves gyerekek. A barátnőmmel összenéztünk, és meglehetősen ijesztőnek tűnt, ahogy a középkorú hölgyek vihorásznak. Én például próbálom tartani magam.

Mindig rendesen viselkedtél?

– Kamasz koromban volt egy időszak, amikor csak azért is az ellenkezőjét csináltam, mint amit kellett volna. Rossz voltam. Az anyám be is akart íratni az apácákhoz, mert nem bírt kezelni.

Komolyan?

– Azt mondta. Akkor egy kicsit meg is ijedtem. De aztán mégsem küldött el.

Mostanában jó vagy?

– Igen. De biztos van, aki nem így gondolja.

Menyasszony voltál.

– Öt és fél év után vége lett.

Mik az új tapasztalatok?

– Új tapasztalat, hogy amíg az ember szépen építgeti a karrierjét, egyszerre rájön, hogy mással is kell törődni. Én nem tudok több dolgot egyformán jól csinálni. Nem is értem, ha valaki azt mondja, hogy a munkával, a családdal, a barátokkal, a hobbijával – mindennel egyforma intenzitással tud foglalkozni. Erre nincs időm és nincs energiám. Eddig a karrierre fektettem nagy hangsúlyt. És a haverokra. Meg egy ilyen szingli életre: az ember jön-megy, utazgat, jól érzi magát, vannak bizonyos tervei. És akkor eljön egy pillanat, amikor rájön, hogy ez egyáltalán nem fontos.

Elérted már, amit akartál?

– Sosem gondoltam végig, hogy pontosan mi a célom. Nem rendezkedtem be hosszú távra. Amikor szembejött egy lehetőség és megtetszett, akkor bevállaltam. És mindig zsigerből döntöttem. Sosem fontolgattam semmit, inkább éreztem, hogy jó lesz-e vagy sem. Esküszöm neked, az esetek kilencvenöt százalékában bejött.

Mi volt az, amire mindig figyeltél?

– Biztosítani kell – nem másnak, magadnak! – hogy ne emelkedj el tíz centire a földtől. Amikor azt érzem, hogy a munkám nélkül nem tudnék élni, akkor ki kell lépni belőle.

Volt már ilyen?

– Nem… De lesz.

Komolyan?

– Aha. Tudni kell, mi a dolgok kifutása. Ha rájövök arra, hogy ennyi volt, nem szabad kapaszkodni belé. Görcsös lesz és őszintétlen. A rádiós pályafutásom vége felé már éreztem hasonlót. Egy darabig hiányzott: mégis csak hat-hét évig csináltam. De aztán azt gondoltam, hogy elég volt. Megvolt. Elmúlt.

Mennyi a tévézés munkarésze és mennyi, ami nem?

– Biztosan sok már benne a rutin. Ami persze néha nagyon jól jön. És szükségem van a kritikákra is. Sokat tanulok belőlük, és kordában is tartanak. Az a rossz, amikor azt gondolod, hogy amit csinálsz, úgy jó, ahogy van. A nézők úgyis autogramot kérnek, helyesek, te is helyes vagy, és már nem nézed meg az adásokat, eltunyulsz. Ki kell, hogy rázzon valami ebből.

Megosztod a közvéleményt. Sok nő fúj rád.

– Sose szerettek. Mindig fiús lány voltam. Mindig azt gondoltam, hogy a fiúkkal sokkal jobb beszélgetni. Meg csak úgy egyszerűen: lenni. A fiúk a nagyobb egységekben – például baráti körökben – az összetartó erő. A nők inkább széthúznak. A fiúk lehet, hogy egy kicsit naivabbak, de sokkal tisztábbak és őszintébbek. És most nem a szerelmi életre gondolok. Sokkal nyíltabbak. Pluszpont, nem kell velük beszélgetni a hajukról meg a ruhájukról.

Nem érdekel a haj meg a ruha?

– Az nem túl izgi. Bár kicsit változtam ez ügyben is, mert régen egyáltalán nem érdekelt. Most már kell, hogy izgasson, de így is minimálisan foglalkoztat. Az a lényeg, hogy jól érezzem magam. Úgyis az látszik rajtam, nem az, hogy hányszor voltam szoliban.

És jól érzed magad?

– Ühüm. Igen.

És a műsorban?

– Ott is. De volt néhány rázós helyzet. Például, amikor Dőry Virág levette a haját. Színházi világnap volt, és arról beszéltünk, hogy a jelmezekkel mennyi mindent lehet kezdeni a színpadon, és milyen drámai hatásokat lehet ezzel elérni. Virág szakadt ruhában, de egy gyönyörű szőrmekabátban ült be a stúdióba. Összekuporodott, és azt mondta, nem is akart ide jönni, nem is volt hozzá kedve… És akkor lekapta a haját. Alatta egy fakó, gondozatlan, őszes hajcsomó volt. Nem tudtam megszólalni, kalapált a szívem, mint egy őrült, lefutott az életem előttem. Hogy fogok én ebből kijönni? Csonka Pici elkezdett hablatyolni a semmiről, ültünk ott vagy két percig, a stáb meredten bámult. Virág aztán nem bírta tovább, elkezdett röhögni, levette ezt a parókát is, és alatta volt a saját haja, ugyanolyan, mint amit először lekapott. Állítólag egy mondat hagyta el a számat – én nem nagyon emlékszem rá –: “Nagyon meglepődtünk.” Azóta a szerkesztőségben, ha azt akarják, hogy csendben maradjak, mindig megfenyegetnek, hogy leveszik a hajukat.

Mit lehet öt-hat percben kideríteni valakiről?

– Töredéket. Van, amikor sikerül megmutatni egy olyan szeletkét, amelyet nem felejtesz el. Szerintem az is aranyos, amikor bejön Janikovszky Éva, és elmondja, hogy eltett néhány befőttet. Nem becsülöm le ezt a műfajt, csak azért, mert nem szól a politikáról.

Mennyire fárasztó egy adás? Sokat kivesz belőled?

– Sokat. De megszokja az ember. Leginkább a várakozásban fáradunk el a Reggeli és a Delelő között. Kávézunk, eszünk, iszunk, beszélgetünk, de van, aki alszik.

Milyen a stáb?

– Remek. Elképesztően hangulatos, és szerintem nagyon tudjuk már egymást kezelni.

Gyerekszínész is voltál. Nem vágysz színpadra?

– Nem. Az Alföldi mondta nemrég, hogy lehettem volna színésznő. De nem lettem volna jó. Gyerekszínészekből ritkán lesz jó színész.

Te voltál a Házibuliban Sophie Marceau magyar hangja. Hol láthattunk még?

– Mindenhol. Az Iskolatévében dolgoztam, anyu ott volt asszisztens. Állati sokat lógtam a suliból. Gyakorlatilag nyolc éven át szinkronizáltam.

A gyerekszínészek közül elég sokan látványos karriert futottak be. Miért van ez?

– Nem csak a gyerekszínészek. Most voltam a tizenöt éves érettségi találkozónkon, és szinte az összes lány sokra vitte közülünk, és ennek nagyon örültem. Komoly iskolákat végeztek, komoly munkahelyen dolgoznak, szinte mindegyik családot alapított. Nagyon rendben vannak, és nagyon jól néznek ki. Nem tapasztaltam semmiféle “mosónő-effektust”, amikor rájuk néztem.

A gyerekszínészek persze életrevalóbbak voltak, mint a többiek. Mertünk olyat csinálni, amit mások nem. Sokszor több pénzt kerestem, mint az anyám.

Az jó volt?

– Mindig odaadtam neki. És mindig lehetett tőlem kérni egy bélást vagy venni mákos patkót az iskolai büfében. Persze, sosem éltem vissza ezzel, de adott egyfajta szabadságot.

Dolgozik benned a szabadságvágy?

– Tipikus Vízöntő-jegy például az igény, hogy hagyjanak békén. Ugyanakkor, ha úgy érzem, hogy békén hagynak, akkor maradok. És hihetetlen igazságérzettel rendelkezem.

Hova jártál gimnáziumba?

– A Madáchba. Mint az író Hazai Attila, Kautzky Armand, Kaszás Gergő, Görög Laci… Egymás melletti osztályteremben tanultunk. Pitti Katalin is odajárt. Na jó, ő nem velem egy évfolyamon.

És akkor jött Amerika.

– Anyám férjhez ment egy ötvenhatos magyarhoz. Derült égből villámcsapás: ott álltam a Ferihegyi reptéren. Kikísért az öcsémet meg engem vagy száz barát és ismerős. Tizenhét voltam, és eszem ágában sem volt elmenni. Halál jól éreztem magam a bőrömben, talán a legjobban eddigi egész életemben. Nagy trauma volt, de nem akarom sajnáltatni magam. Utólag azt mondom, jókor jött, és sok jót tett velem. De az első évet nehezen bírtam ki.

Mit csináltál?

– Ettem. Híztam egy nyár alatt nyolc kilót. Iszonyú meleg volt, nem ismertünk a világon senkit, nem ismertük a szokásokat, kertvárosban laktunk, nem tudtunk kimozdulni. Otthon ültem és néztem a tévét. Majdnem megbuggyantam: itthon mindig jöttem-mentem.

Tudtál angolul?

– Tanultam itthon, de az tudod, mit ér. Amikor iskolába kezdtem járni, egy kicsit jobb lett, de ott is viccelődtek velem a gyerekek, főleg, mert nem értettem a dolgokat. Háromnegyed év telt el, mire kezdtem jól érezni magam.

Mikor kezdett el igazán tetszeni?

– Úgy két év után. Annyi idő kell, hogy valaki istenigazában megtanulja a nyelvet. Akkor meg már egyetemista voltam, új közegben mozogtam. Spanyolt és külkapcsolatokat tanultam.

Diplomatának készültél?

– Gondoltam rá, de aztán elvetettem. Az utolsó pár évet leszámítva nem nagyon sikerült közelkerülnöm az amerikaiakhoz. Azt a két lépés távolságot, amit ők tartanak, nehezen tudtam elfogadni. Itthon sokkal hamarabb leszel valakivel olyan szoros kapcsolatban, amilyen ott elképzelhetetlen. A szüleim aztán hat év után visszajöttek, én még maradtam hármat, amíg az öcsém el nem végezte az egyetemet. Utána jogot tanult, de akkor már én is hazajöttem.

Még mindig kint van?

– Igen. Ügyvéd. Mostanában sokszor találkozunk, mert szerintem hiányzunk neki. Júliusban több mint három hetet itthon volt, még nyaralni is elmentünk.

Mi az, amit átmentenél Amerikából?

– Az átláthatóságot. Ott is sok a fafejű, különösen hivatalnoki szinten. De azért borzasztóan egyszerűen működik az élet. Az ügyintézés hihetetlenül olajozott. Gyakorlatilag bárki, még egy pályakezdő is meg tudja teremteni az alapokat ahhoz, hogy elindítsa a saját életét. Igaz, hogy hitelből, de lesz háza, autója. Ezek lényeges dolgok, mert sok önbizalmat adnak.

Jó volt hazajönni?

– Jó, de az első hetekben nem dolgoztam, haszontalannak éreztem magam. Mindennap kettőkor keltem, a barátaimmal el-eljártunk az éjszakába. Húzós időszak volt. Aztán hirtelen lett munkám. Ugyanabban az időben költöztünk haza Amerikából Villám Gézával. Ő rádiózott New Yorkban, és itthon hívták a Danubiushoz. Már szinte elkészült a Szombat esti extázis című műsor, de kellett még egy lány. Géza egyszer csak felhívott, hogy találkozzunk másnap a rádióban. Meg sem mondta, miért. Felvitt az emeletre, ott állt egy csomó idegen arc. Azt sem tudták, mi fán termek, teljesen zöld voltam. Gyerekkoromban a rádióban két mesét olvastam fel. Élesben kellett megtanulnom a szakmát. Amikor egy év múlva kifulladt a műsor, hívott a Juventus. Ott aztán dolgozhattam egyedül. Igazából ott tanultam meg rádiózni.

Voltak gyötrelmes pillanatok?

– A Danubiusban. Beosztottak hétvégén a hajnali adásba, becaplattam reggel ötkor, és makogtam valamit kilencig. Volt úgy, hogy a hangmérnök intett, én jövök, és egy hang nem hagyta el a torkomat. De még nem hagytam ott műsort önszántamból. Volt, hogy megszűnt alólam, volt, hogy kiebrudaltak, lásd a HBO-s történetet. Ott egy darabig közvetíthettem az Oscar-, a Grammy- és a Golden Globe-díjátadásokat.

Mit eszel a sztárokon?

– Nem tudom. Már kezdenek nem érdekelni annyira, mint évekkel ezelőtt. Ez az egész sztárosdi egy jó nagy adatbázis, ami az agyamban felgyülemlett. Nem tehetek róla: van, aki az autósportról tud minden adatot, én meg róluk.

Mit szólsz a magyar “sztárkultuszhoz”?

– Semmit. Merthogy itt nincsen. Hogy ismer néhány százezer ember, semmit nem számít. Az viszont rossz lehet, ha nyilvánosságra kerül valami rólad, amit nem akarsz. Néha totál visszaélnek azzal, hogy nem volt mindig közszereplő.

Hogy lehet az ilyet kezelni?

– Vagy azt csinálod, hogy ráteszel még egy lapáttal, és másnap benne vagy a Playboyban, vagy tudomást sem veszel róla. Én is így tennék. Egy adag exhibicionizmus persze, szorult belém, de azt a képernyőn teljesen kiélem. Lehettem volna az FHM címlapján is, de nemet mondtam. Nem hiszem, hogy a fél mellemnek ki kéne lógnia vagy a hasamat kellene mutogatnom.

Nehéz veled kijönni?

– Nem. Csak tudni kell kezelni. Hangulatember vagyok, nagy lelkem van.

Mivel lehet kikergetni a világból?

– Például azzal, ha van bármilyen szintű közöm valakihez – akár csak beszélgetés közben –, és párhuzamosan zajlanak az események. Vagy azzal, ha valaki azt gondolja, hogy egy kicsi hatalom szorult a kezébe, és azzal visszaél. Már kísértek ki biztonsági őrök bankból, mert üvöltöttem. Szerencsére ritkán szakad el a cérna, érik meg egy helyzet ennyire kezelhetetlenné.

Van időd magadra?

– Sokkal kevesebb, mint szeretném. Most éppen olyan könyvet olvasok, amelyen egyben kellene túllenni. Ehhez képest egy hónapja kezdtem, és a századik oldalon tartok. Ciki.

Hamar el tudsz fogadni valakit?

– Szerintem nem. Lassan jutok el addig. Meg kell szoknom, el kell fogadnom, meg kell szeretnem.

Megszólalt már benned az a bizonyos csengő?

– Nem. De sok olyan lányt ismerek, akikben egészen korán megcsendült. Én kemény vagyok ilyen szempontból. Ez nem úgy működik, hogy gyereket akarok, aztán aki szembejön, azzal összehozok egyet. Ez hülyeség. Sokáig azt gondoltam, hogy nem is fogok férjhez menni, nem is lesz gyerekem. Aztán megjelent valaki a színen, és egyből száznyolcvan fokos fordulatot vettek a dolgok. Amit két-három hónappal ezelőtt mondtam volna neked – független vagyok, fontos a munkám stb. – annak ma pont az ellenkezőjét állítom. Ha most abba kellene hagynom, akár holnap megtenném. Ha teherbe esnék, örülnék neki. Alig várom, hogy hozzámenjek feleségül, hogy felvegyem a nevét.

Mi ez? Kémia?

– Az is. És minden más. Semmi kétség nincs bennem. Velem ilyen soha nem történt. És jókor történt. Ha hamarabb találkozunk, nem lett volna ilyen jó.

Mi jöhet még?

– Ha semmi nem jön, az is jó.

Igaz, hogy négy veséd van?

– Igen.