Bõrkabátom története

A dzseki igazi karrierje ezután indult útnak. A vásárlás pontos körülményei immár a múlt század ködébe vesznek, de azért megpróbálom rekonstruálni, mi is történhetett. Egy esős őszi délutánon azt mondhatta apám édesanyámnak: “Hűvös van, kellene nekem egy bőrkabát.” Anyám vélhetőleg így válaszolt: “Akkor vegyünk egyet!” És lőn.

A bőrkabát (dzseki?) tehát megérkezett családomba, és több mint húsz éven át védte generációk bőrét a ferdén zuhogó, hideg őszi esőtől, a langyos tavaszi záportól, sőt, egyszer majdnem megfagytam benne a december eleji ónos szitálásban. Szerencse, hogy időben hazaértem, anyám pedig a radiátor mellé támasztott, a szintén jégpáncéllal borított karácsonyfa mellé. Estére – mint Han Solo a Jedi visszatérben – mindketten felolvadtunk a hibernációból.

De ne szaladjunk ennyire előre! A bőrkabátot elsőként bátyám örökölte, legfőképp anyám káprázatos szakácsművészetének köszönhetően. Apám ugyanis egyre nehezebben gombolta össze magán a darabot, aztán pedig – a folyamatot betetőzve – kinőtte. Így szállt át bátyámra a tulajdonjog, aki valami miatt nem szerette a bőrkabátot. Talán azért, mert éppen rendszerváltozás volt akkortájt, a kabátra pedig többen azt mondták, hogy “kunbélás” szabású. Engem mindez nem zavart, éppen akkor tanultam Kun Béláról, és tudtam, hogy tévedés az egész, hiszen nem volt szabómester, még csak szűcs sem.

Tizenhét éves voltam, amikor végre megkaptam. Onnantól kezdve le sem lehetett szedni rólam. Pedig manapság egyre többször intéz hozzám ultimátumot a környezetemben élő nők többsége. Finom pedagógiai módszerekkel, néha pedig egyszerű és célirányos zsarolással próbálják elérni, hogy ott felejtsem a dzsekit egy turkálóban. Igaz, ami igaz, nem egy mai darab, és, ha megpróbálok tárgyilagosan végignézni rajta, azt kell mondjam, tényleg valahol a “botrányos” és az “ocsmány” között van, valahol félúton. Iszonyúan megkopott; a marhabőr ráncokba, sőt, árokrendszerekbe rendeződött; karmolások és foltok tarkítják az egybefüggő patinát; rendes ember nem hord ilyent.

Mégsem válnék meg tőle semmi pénzért. Egy-két meredek dolgot végigcsináltunk együtt, én, meg a bőrdzsekim. Hihetetlen helyeken mászkáltam már benne, néha koncertről koncertre. Aludtam már úgy, hogy a fejem alá gyűrve párnának használtam, de úgy is, hogy szántóföldön vele takaróztam. Stoppoltam benne felhőszakadásban, beszívta ezer kocsma füstjét és homályos menzák zsírszagát. Nem nézek ki benne jól: motoztak már meg miatta reptéren a vámosok, miközben állandóan kis, fehér porral töltött nejlonzacskókról kérdezgettek.

Ahány horzsolás, ahány kis karistolás, mind egy-egy emlék. A bal vállam fölött szalad egy karmolás: ezt egy lány vájta bele a körmével. De úriember vagyok, nem szoktam dicsekedni vele, legfeljebb csak itt írom meg. Középtájon is fut néhány karmolásnyom, ezt viszont Géza barátom dobermannja, Sátán csinálta, mikor egy tavaszi éjszakán hirtelen ivarérett lett, és nagy nekibuzdulással ráugrott a hátamra. (Géza szerencsére időben közbelépett, miközben én a fáskamra tetejére menekültem, a biztos halál tudatában.)

Jó néhány focicsapatot kitennének már a leszakadt gombjaim, a bélést eddig kétszer cserélték, mert cafatokban lógott. Valami miatt mégsem tudok megválni tőle. Ha le vagyok lombozva és felveszem, sokkal jobban érzem magam. Esküszöm, még a munka is jobban megy, ha rajtam van. Kicsit olyan, mint a kincskereső kisködmön. (De azért remélem, nem fog rám robbanni a bánya.)

És most egy jó befejezést kellene találnom, csakhogy nem tudom, milyen frappáns véget találjak ki. Ilyenkor tesz jó szolgálatot a bőrdzseki. Tudják mit? Fel is veszem. Kár hogy negyven fok van, árnyékban.