Jött, hitt és gyõzött!

Ez a nagy siker a Roland Garroson mérföldkő lehet a pályafutásodban?

– Eddig is mondogattam, hogy a legjobbakat is meg lehet verni, de most történt meg, hogy át is éltem. Márpedig ez olyasmi, amit muszáj megtapasztalni ahhoz, hogy elhidd, így van. Ahogy azt is, milyen érzés egy ekkora versenyen a centerpályán játszani sok-sok ember előtt. Félelmetes! Amikor kimentem, azt sem tudtam, hol vagyok, merre forduljak, mit csináljak, kezem, lábam remegett. Temesvári Andival beszélgettünk erről, ő is átélte ugyanezt, neki is azt mondták, amit ő mondott nekem, hogy próbáljam meg kikapcsolni a körülményeket. De ő is tudta, hogy persze, nem lehet. Ezen át kell esni, meg kell tapasztalni, és aztán meg kell szokni.

Mégis mennyi idő alatt sikerült?

– Elment a meccsből vagy másfél szett, mire megnyugodtam, és visszataláltam magamhoz. Jó darabig csak arra koncentráltam, hogy sikerüljön átütnöm a labdát, és hogy jaj, csak ne legyen 6:0, 6:0, mert az milyen kínos. Szerencsém is volt, mert Dokics nem volt túl jó formában, és mivel nem ismert engem, meg tudtam lepni.

A profi bokszban láttuk, milyen fontos a lélektani hadviselés, például, hogy ki állja tovább a másik tekintetét meccs előtt. A teniszben mennyit számítanak ezek a lelki tényezők?

– Rengeteget. Ezen a szinten teniszezni már nagyjából egyformán tudunk. Mert nekem, azt hiszem, sem a fonákom, sem a szervám nem rosszabb, mint például Hingisnek, csakhogy ő világelső és világelsőként áll fel a pályára, tehát akkora önbizalommal, hogy egyszerűen eszébe sem jut az, hogy veszíthet is. Sugárzik belőle az erő, a biztonság, amitől persze, a vele szemben álló úgy érzi, mintha szép lassan zsugorodna össze. Márpedig minden ezen múlik, fejben dőlnek el a meccsek. Tudni kell jó időben, jól dönteni a pályán. Nekem pszichológus is segít ebben, és ez nagyon fontos része a felkészülésemnek.

Közelről figyelve a sztárokat, hogy látod: a legnagyobbaktól emberileg is van mit tanulni, vagy amiért valaki jó játékos, még nem biztos, hogy igazi sportember is?

– Nagyon nagy különbségek vannak. Steffi Graf például a földön tudott maradni mindazok után, amit elért. Ez Hingisnek már nem sikerült annyira, Kurnyikovának még kevésbé. Ő például még nem nyert világversenyt, de benne van a legjobb tízben, és a reklámok révén rengeteget keres. A nézők mindenhol imádják, mivel olyan kedves. Hozzájuk. Mert egyébként mindenkivel lekezelően bánik. Nekem például, már nem is köszön, pedig ismerjük egymást régóta, játszottunk párost juniorként. Ezt a nézők nem látják, ahogy azt is csak mi, többiek, hogy az öltözőben negyven percig nézegeti magát a tükörben.

Nekem azért az elég furcsa, hogy mindannyian, még a legnagyobb sztárok is közös öltözőben öltöztök.

– Nekem meg éppen az a furcsa, hogy néhány versenyen az első húsz vagy harminc játékos külön öltözőt kap. Nem értem, miért kell őket így megkülönböztetni. Arra egyébként jól emlékszem, milyen nagy élmény volt, amikor láttam, hogy Graf ott megy el mellettem egy szál törülközőben, és igaz, épp csak annyi időt töltött ott, míg átöltözött, de addig mindenkihez nagyon kedves volt. Szeles Mónikát is nagyon szeretem, szerintem ő a legaranyosabb, bár az is számít, hogy vele magyarul is tudok beszélgetni.

Milyen nyelven beszélsz még?

– Angolul perfekt vagyok, és németül is megértek szinte mindent.

Emlékszel még az első külföldi versenyedre?

– Franciaországban, Nancyban volt, ahová akkor még vonattal mentünk. Kilencéves voltam, és szörnyen szenvedtem, mert a szüleim nem voltak ott velem. A tizenkét éven aluliak között indultam, és második lettem a nálam többnyire idősebbek között. A mai napig ez a kedvenc kupám, és ez volt az az eredmény, amely adott egy lökést nekem is, meg a családnak is, hogy ha ez így sikerült, akkor talán érdemes komolyabban csinálni.

Tipikus teniszcsalád volt a tiétek?

– Inkább sportos családnak mondanám. A mamám pingpongozott, a papám kajakozott. Ő vitt le minket a nővéremmel a teniszpályára, amikor a testvérével játszott. Így mi nem homokozóba, hanem salakozóba jártunk. Ötévesen kezdtem el ütögetni, aztán a nagybátyám foglalkozott velünk, ő mondta, hogy tehetséges vagyok, és ő lett a nevelőedzőm is. De ezenkívül jártunk mi úszni, korcsolyázni, síelni is.

A nővéred is teniszezett?

– Igen, egészen addig, míg fel nem vették a gimnáziumba. Kettőnk közül ő volt a szorgalmasabb, én a lustább. Inkább versenyeken tudtam kihozni magamból a legtöbbet. Diana tizenhat hónappal idősebb nálam, és most volt a diplomaosztója. Fogorvos lett, mint a papám, és az utolsó évet már anyaként csinálta végig, ami óriási dolog. Mondtam is neki, hogy ez most megint a mi évünk, mint a kilencvenhatos volt, amikor őt felvették az egyetemre, én meg a juniorok között Európa-bajnok lettem.

Hogy volt ez nálatok: a papád várta az eredményeket, a mamád meg várta haza a kislányát?

– Pontosan. Sokáig meghatározta az otthoni hangulatot, hogy győztem vagy vesztettem, hiszen mindenki nekem szurkolt. Eltartott egy ideig, míg kinőttünk abból, hogy azon keseregjünk, miért nem sikerült valami vagy, hogy mit kellett volna másképpen. Az biztos, hogy sokszor gondoltam arra, vajon mit fog szólni a papám, ha kikapok, és arra is, hogy nem tartanék itt, ha ő nem lett volna olyan, amilyen.

Azt mondják, egy sportolónak nincs gyerekkora.

– Ha van is, egészen másmilyen, mint a többi gyereké. Például jó, ha egy-egy hétre el tudtunk menni nyaralni. A húgomon, Stefin látom, neki mennyire másként alakul az élete.

Csak nem Steffi Grafról neveztétek el Stefit?

– Nem, a Stefánia Cukrászdáról. Stefi egyébként tízéves, és teniszezik ugyan kicsit, de nem igazán szereti. Zongorázik, néptáncra jár, barátnői vannak, jön-megy, csupa olyasmit csinál, ami nekünk nem adatott meg. Most boldog, hogy itthon vagyok. Beköltözik a szobámba, és beszélgetünk mindenféléről, csupa lányos dolgokról.

Ha már a lányos dolgoknál tartunk, beszéljünk a fiús dolgokról is. Megkérdezhetem, hogy van-e barátod?

– Nincs. Azt hiszem, ebben a témában két eset lehetséges. Vagy teniszezővel jár az ember, aki pontosan tisztában van azzal, milyen életmód ez, és el is fogadja, vagy nem jár senkivel. Nekem is csak teniszező barátom volt, de a sok utazást úgy is, mindenféle kapcsolatban nehéz elviselni. Ezenkívül engem a pillanatig tartó dolgok nem érdekelnek, tartós kapcsolatban tudok csak gondolkodni. Szerencsére olyan típus vagyok, aki jól megvan egyedül, és ez fontos.

Olyan nehéz elképzelni, hogy ezek az utazások valakinek is nehezére essenek.

– Én a teniszben csakis magát a játékot szeretem, semmi mást. Nem bírom a repülést, a pénzváltást. A csomagolást is utálom, bár az ma már annyi, hogy tíz perccel korábban kelek fel, és ennyi idő alatt elintézem. De azért mindig ott motoszkál bennem, hogy na, most mit hagytam otthon?

De az a sok szép hely, ahol jársz…

– Navratilova nyilatkozta, amikor abbahagyta a teniszt, hogy na, most mindenhová elmegyek, ahol eddig voltam, de ezúttal körül is nézek! Ugyanis bárhol vagyunk, a teniszpályát és a hotelt látjuk, semmi mást. Pedig a női versenyeket elképesztően jó helyeken rendezik, mint például Pattayán, Ausztráliában, Új-Zélandon. Vagy Acapulcóban, ahol a pályához a tengerparton kellett végigsétálni, és alig bírtam megállni, hogy ne menjek be a vízbe.

Miért ne mehettél volna be?

– Mert az eltereli a figyelmet a teniszről. A víz meg a nap elfáraszt, kiszívja az erőt és ellazít, holott az embernek éppen nagyon összeszedettnek kell lennie. Acapulcóban három nap után nem is bírtam tovább, és bementem fürödni. Másnap ki is kaptam, persze, nem biztos, hogy emiatt, de azért…

Mindössze huszonhárom éves vagy. Nem tartasz attól, hogy túlságosan megkeményít ez a teniszvilág?

– Nem tudom, föl lehet-e erre készülni bárhogyan is, de tudomásul kell venni, hogy ez üzlet. És mivel nem lehet nyolcvanéves koromig csinálni, most kell megszerezni az alapokat a jövőhöz. Amikor befejeztem a gimnáziumot, nem tanultam tovább, úgy döntöttem, hogy a tenisz lesz az első és az egyetlen. Mert ezzel, ha jól megy a játék, jól lehet keresni. Csak aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy mi van, ha nem sikerül olyan eredményt elérni, olyan helyre kerülni a világranglistán, amelyik tényleg komoly pénzt hoz. Akkor mit csinálok? Egy idő után visszaülök a padba, vagy beállok egy pult mögé eladónak? Másfél évig túl sokat aggódtam ezen, és ez meg is látszott. Márpedig, ha nincs önbizalmad, nem tudod hozni azt, amit tudsz, és ez meglátszik az eredményeken. Ráadásul vettem egy lakást is, fizetnem kellett a részleteket, és emiatt is elég sokat szorongtam. Aztán idén áprilisban a portói verseny előtt úgy döntöttem, döntöttünk az edzőmmel, hogy változtatnom kell. Nem erőltettem tovább a saját játékomat, elkezdtem valami mást. Sokat futottam a pályán, és arra összpontosítottam, hogy minden labdát megpróbáljak visszaütni. Ez egy kicsit biztonsági játék, ami nagyon jó volt, mert elkezdtem nyerni, és visszaszereztem az önbizalmamat. Márpedig a saját játékomat csak akkor tudom jól játszani, ha hiszek magamban. Sikerült leraknom a súlyt, ami nem motivált, inkább nyomasztott. Most már az edzőm is inkább azzal küld ki a pályára, hogy jó játékot, nem pedig azzal, hogy ezt vagy azt csináljam.

Hol tartasz anyagilag?

– Jelenleg ott tartok, hogy nagyon jól élek. Messze az átlagon felül. De igazán sok pénzt a reklámszerződésekkel lehet keresni, ami Magyarországon még nem működik olyan jól. Itt minden a kapcsolatokon múlik. Azt, hogy mit fogok csinálni később, még nem tudom, de szeretnék a tenisz közelében maradni. Gondoltam tenisziskolára, vagy valami más üzletfélére, de szerintem, egy csomó dolog van, amivel foglalkozhatnék, és amiről még nem is tudom, hogy létezik. Ezt még ráérek eldönteni.