Hat nap Párizsban

“Nagyobbik lányom kilencéves, a kisebbik most lesz kettő. Azt hiszem, hogy gyerekeink körülményei – és ebben persze a férjemmel való tízéves kapcsolatunk is benne van – ideálisak és ez a gyerekeken is meglátszik. Lehet, hogy Borit (a kicsit) “majomszeretettel” nevelem, állandó testközelben vagyunk egymással. Azt hiszem, elmondhatom, hogy a maximális szeretetet és odafigyelést megkapja tőlünk. Hozzám nagyon ragaszkodik. A problémám az, hogy édesanyám el akar vinni engem és nagyobb lányomat Párizsba, hat napra. Bori az apjával maradna itthon. Vállalhatom-e ezt a hatnapos különválást? Nem éri-e Borit valamiféle lelki trauma, ha hat napon át reggel felkelve nem talál engem és nővérét, Blankát, a lakásban, és nem fogja tudni hová tűnt az a két ember, aki mindig ott volt, amikor ő akarta és vigasztalta, ha sírt. Ön szerint fel lehet-e készíteni egy kétéves gyereket, vagy halasszuk el a párizsi utat, mondjuk egy évvel?”

Válasz:

Pontosan tudja az egy évet.

Azt szokták mondani, hogy ha lehetséges, hároméves kora előtt a gyerekhez legközelebb álló személy – általában és ez esetben is az anya – ne hagyja magára egy vagy több napra a gyereket.

Persze, mint minden szakkérdésben, ebben is eltérőek a nézetek.

Az egyik felfogás szerint – és én ezzel értek egyet – a kisgyerek számára a legfontosabb a személyes kapcsolat stabilitása. Az anya, ha muszáj, jöhet-mehet, utazhat, – de vigye magával a gyerekét is, netán magára kötözve, mint az ősi kultúrákban látjuk, és ami most újra modern divat is lett. A hasra kötözhető kengurukkal vagy – kicsit nagyobb gyerek esetében – a hátunkra vehető, ültetős hátizsákkal.

A másik felfogás – amelyet több évi pszichológusi praxis után magam is meglepődve hallottam -, hogy a gyerek számára csak a környezet (a tárgyi környezet) a fontos ilyen kiskorában, és nyugodtan rábízhatjuk más, megbízható emberre, ha a nap ritmusa és a megszokott kiságy, kisszék, kakaós bögre és mindaz, ami hozzátartozik, nem változik. Ebből annyi mindenesetre igaz, hogy a gyerek nagyon ragaszkodik a nap megszokott és kialakult ritmusához és tárgyakhoz is kötődő szokásaihoz, mert ezek testi és lelki (érzelmi) biztonságot nyújtanak számára ismétlődésükkel. De én mégis úgy gondolom, hogy az állandó személyes kapcsolat a legfontosabb, és ha útra kelünk, persze magunkkal visszük, amit lehet, a tárgyi környezetből is – például a kakaós bögrét – de a legnagyobb biztonságot személyes jelenlétünkkel nyújtjuk.

Mindebből az is következik, hogy ha valamiért muszáj lenne elutazni, akkor én valószínűleg azt javasolnám, hogy vigye Borit is. De ha nem kell menni, és egy év múlva is be lehet pótolni a most elmulasztott utat, akkor mindenképpen a halasztást javasolnám.

Ráadásul, Bori még csak most lesz kétéves! Igaz, hogy azt mondják, hogy a mai kisgyerekek – és elsősorban a lányok – már ilyen kiskorukban is gyorsabban érnek, előbb következik be a harmadik életév fordulója (a dackorszakkal együtt) sokszor már két-két és féléves korban. Ez lehetséges, de Borit még akkor is túl fiatalnak tartom.

Az sem szerencsés, hogy Blanka is utazna, és így – mint erre helyesen utal – Bori életéből egyszerre tűnik el az a két ember, aki ezek szerint számára a legfontosabb.

Nem ír arról, hogy Bori beszél-e már, de valószínű, hogy nagyon sok mindent – sőt talán mindent – megért már, mindabból, ami az ő mindennapi életét illeti. De az egészen biztos, hogy nem csak az idő fogalommal nem lehet még tisztában – hat nap -, hanem időérzéke sincs abban az értelemben, hogy aki elmegy, az rövid időre megy-e el, vagy éppenséggel örökre. Számára az, hogy maga nincs ott, időben nem tagolható hiányérzetet kelt; azt gondolom, hogy egy még oly értelmes kétéves – nem egészen kétéves – gyereket sem lehet felkészíteni a hatnapos párizsi távollétre. (Az időérzékkel együtt természetesen az a fajta térérzék is hiányzik, amelyik az elutazás felfogásához szükséges lenne.)

Sok kollégával együtt azért is ellenezni szoktuk az ilyenfajta utazásokat, mert túl sok gyereket láttunk ilyen utazások után tartós tünetekkel – esetleg például sok éven át elhúzódó székletvisszatartással – jelentkezni.

Persze, mindig vannak diadalmas szülők, akik mégis elutaznak – netán a pszichológus által keltett lelkiismeret furdalástól gyötörve -, és aztán jelentik, hogy mennyire nem volt igazunk, mert lám, nem történt semmi. (“Még csak nem is fogadott idegenkedéssel a gyerek, amikor megjöttem, hanem egyenesen futott hozzám, mint amikor egy-két órás távollétből szoktam hazaérni.”) Természetesen ahány gyerek – és ahány család – annyiféle. Minden kivétel lehetséges. Számomra azonban ezek a kivételek (melyek közül néhányról esetleg utólag derül ki, hogy mégis maradt valamiféle nem kívánatos nyoma az elválásnak) nem döntik meg a fő szabályt: hároméves kora előtt, ha nem muszáj, ne hagyjuk magára (még nagyon szeretett nagyszüleivel, vagy ugyancsak szeretett, de nem a mindennapokban vele összeforrt apjával se) a gyereket.

Ha viszont valamiért elkerülhetetlen, hogy elmenjünk és az is elkerülhetetlen, hogy ezt nélküle tegyük, akkor ezt jobban meg fogja érteni valamilyen rejtélyes úton; feltéve, hogy előtte igenis elmondtuk neki, hogy mi fog történni, amikor megint csak nem az lesz a fontos, hogy minden szavunkat pontosan értse.