Aktuális

Elmentem a Nap után

Akkor már felszolgálták az orindzsúszt, aki akart, keményebb italt kért, viszkit jéggel, bakkardit vagy dzsintonikot, netán paradicsomlét kortynyi vodkával. A légi utaskísérõk, akik ezen a fél napig tartó, pontosan tizenkét órányi repülésen az õrangyalaink lesznek, mosolyogtak és hozták a poharakat, a szalvétát, a mogyorót, melegítették a körris csirkét és a paradicsomos halat, ment minden a megszokott rendben, a nekik megszokott rendben.

Csak én hittem egy pillanatig, hogy most itt minden kivételes, minden a mi kedvünkért történik. Hogy felejtsük el, hol vagyunk, vagy ne felejtsük el, hol vagyunk…

Gyakorlott repülő vagyok pedig. Mégsem leszek soha rutinos légi utas. Úgy teszek, mintha minden természetes lenne, de pontosan érzem, idegen felségterületen tartózkodom. Nem tudom elkerülni, nem lehet megúszni: van egy pillanat a levegőben való utazásaim során, ami mindig visszatér. Ilyenkor felteszem magamnak a kérdést, vajon miért egyeztem bele abba, hogy tízezer méterrel a tengerszint felett egy ember-kreálta hatalmas gép hasában üljek, álljak, egyek, aludjak. Egy olyan térben, ahol kívülünk ritka a levegő, ahol a hőmérséklet mínusz ötven fok körüli, ahol normálisan nemhogy ember, a madár se jár.

Akkor, ott, nem tudok válaszolni. Még soha nem sikerült. Mert az nem elég ok, hogy kíváncsi vagyok arra a távoli világra, ahová visznek. De hogy merészkedhettem föl ide? Ezt nem értem odafönt sosem.

Nem is mesélek erről soha senkinek. Ki venne komolyan. Hiszen nem vagyok következetes. Újra és újra nekiindulok. Beülök a repülőbe.

Marad hát a gondolat. A furcsa szorongás. A tettenérés. Mit is keresek én itt…

Belekortyolok a paradicsomlébe. Fölhúzom a szürke-bordó csíkos kabalazoknimat. A barátnőm kötötte. Jó meleg. Hátraengedem az ülést. Ha elfordítom a fejem, pont kilátok az apró ablakon.

Odakint még világos van. Alkonyat. Megyünk a Nap után. Mire úticélunk végéhez érünk, hat órával leszünk előbbre. Ott reggel hét lesz, itthon a legmélyebb álmok ideje, éjfél után egy óra.

Az ablakon túl metszően tiszta a lég. Egyetlen felhő sem mutatkozik. A magasságjelző ebben a pillanatban kilencezerötszáz métert mutat. A lehetőségekhez képest kényelmesen hátradőlök.

A hatalmas Boeing képernyőjén ott a térkép. Orral délkeletnek tartva a mozgó, piros kis repülőgép-ábra az utunkat jelzi. Már elhagytuk Európát, Kis-Ázsia fölött vagyunk.

Lenézek. És úgy maradok egészen sokáig.

Végeérhetetlen barna hegyláncokat látok. Néhol apró fehér folt, hó lehet. Vékony csíkban folyóvölgyek, vagy csak utak, ki tudja. Csak a barna szín és annak árnyalatai. Barnák még a hegyek árnyékai is. Ahol a domborzat összefut, ott futnak össze az utak és a folyóvölgyek. És ezekben a találkozásokban apró pontok, négyszögek garmada. Városok, falvak, emberlakta helyek. Amott is egy. Próbálom számolni a parányi pontokat. Nézem, ahogy az utak követik a hegyek völgyeit. Gondolatban fölgombolyítom a vékony fonalakat. Milyen különös. Hogy megtalálja az ember a legeldugottabb utakat is. És oda, a keresztezésekbe építi a foltnyi telepeit. Akkorák innen, a körmödön elférnek.

Cérnányi, bármikor elszakadó útjaink, égen és földön, merre visztek?

A homlokom még mindig a kabinablaknak dől. A gép most picit megrázkódik. Majd újra lökést érzek. Gong, férfihang szólal meg, kapcsoljuk be az öveket. A kisasszonyok frissítőt hoznak, egyikük egy cumisüveget visz melegíteni. A gép még mindig aprókat ránt. És ekkor eszembe jut egy szó: bizalom. Talán ezért… Talán ezért merünk nekiindulni.

Ülök egyenes háttal, a szomszédom már elaludt. Kint sötétség, éjszaka lett. Repülünk messze, ki tudja merre… Repülünk a Nap után.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top