Egy (majdnem) magabiztos nõ

Beszélgetés Stahl Judittal

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Még szerencse, hogy mindenkinek van egy holtbiztos tippje, hogy mit kellene tõle megkérdezni. Arról is, hogy mit fog válaszolni. És, hogy milyen lesz a haja, a ruhája és a kedve, bármikor találkozzunk is. Õket szeretnénk most meglepni.
Írta: | 2001. 05. 23. |

Kövess minket!

f Ajánlom
- Van valami, ami nem hagy nyugodni: igaz, hogy te tulajdonképpen mikrobiológusnak készültél?
- A pontos válasz az, hogy nem mikrobiológusnak, hanem molekuláris biológusnak. Az előbbi pici, mikroszkopikus méretű élőlényekkel foglalkozik. Például a baktériumokkal. A molekuláris biológus viszont még egy szinttel lejjebb megy, a géneket kutatja. Azért felvételiztem az Apáczai Gimnáziumba, hogy molekuláris biológus lehessek.

- Az Apáczait csak versenyistállóként emlegetik.
- Én a túlélésre játszottam. Tizenévesként nem is volt lázadó korszakom. Csak gyomorfekélyem. Igaz, versenyt fogyókúráztam a többi lánnyal az egész napos tanulás és különórák mellett. A szüleim teljesen kétségbe voltak esve. Napi kétszer három deci tejen éltem, illetve éltünk az osztálytársnőimmel. Valahogy teljesen elvesztettük önmagunkat, amikor bekerültünk a gimibe: butának és csúnyának tartottuk magunkat és mindenáron mindenből jobbak akartunk lenni. Ez jellemző volt az egész ottani hangulatra. Mindenki meg akart felelni: nagyon-nagyon, szinte mindenáron.

- Kinek szerettél volna ennyire megfelelni?
- Nem tudom, talán családi vonás, mindenesetre a húgom is, én is úgymond született stréberek voltunk. A mamámék állítják, nem követeltek tőlünk semmit. Nekem is rémlik, hogy gyerekkoromban inkább azért szóltak rám, hogy most már hagyjam abba a tanulást, és menjek már játszani vagy szórakozni. Máskülönben nem voltam jó kislány. Inkább konok. Ha a húgomat kérték, hogy csináljon meg valamit, ő biztos, hogy készségesen rávágta, hogy azonnal, és talán sohasem csinálta meg. Én meg kapásból rávágtam, hogy nem, de öt perc múlva készen volt.

- Féltékeny voltál a húgodra?
- Nem voltam féltékeny: fel voltam háborodva, hogy felborította az életemet tizenegy év után. Persze, ma már őrülten büszke vagyok rá. Zsófi teljesen más, mint én. Gyönyörű, nőies.

- Szerinted te nem vagy nőies?
- Én? De, én is az vagyok, csak másképp. Ő már egyéves korában úgy ült a bilin, hogy vigyázott: a játék karkötői le ne csússzanak a kezéről. Nekem sosem voltak játék karkötőim. Volt legóm és autópályám. Gyerekkoromban mindig is inkább fiús voltam. Fiúkkal játszottam, és büszke voltam arra, hogy lány létemre én vagyok a csapatkapitány. Úgy gondoltam - legalábbis akkor még -, hogy értelmesebbek, mint a lányok.

- Hűha, ilyen macsó kislány voltál?
- Minden osztályban borzasztó hamar kialakul egy hierarchia. Engem mindjárt az első napon nagyon megvertek. Otthon megpróbáltak lelket önteni belém. Akkoriban elég komolyan úsztam, ezért biztattak a szüleim, hogy Judit, de hiszen te nagyon erős vagy! Hát ki tud rajtad kívül reggelente több ezer métert leúszni az osztályban? Igen, mondtam magamban, erős vagyok. Másnap bementem az osztályba, és a legizmosabb fiút bevágtam a padba. Utána mondogatták is egymásnak a gyerekek, hogy a Stahllal ne verekedj!

- Azóta, gondolom, a pofonokkal szemben más túlélési technikákat is kidolgoztál?

- A szüleim szerint nekem nagyon rossz a védekezési technikám. Sokszor megyek elébe a pofonoknak. Vagy indokolatlanul sokat rágódom a dolgokon. Tény, ha kell, akkor fölvállalom, hogy konfrontálódjak. A mamám szokta mondani, hogy jó lenne, ha néha arra is gondolnék, vajon öt év múlva is ugyanilyen tragikusnak és nagyon fontosnak fogom-e látni az adott problémát.

- Érdekes, ezt az én mamám is szokta mondani. Tudnak valamit.
- Az enyém egy energiahalmaz. Hihetetlen, mi mindenre képes. Nem volt olyan vágyam vagy tervem, amelyben ne támogattak volna száz százalékig. Még akkor sem szóltak semmit, amikor érettségi előtt két szabadnap kedvéért meggondoltam magam, és a felvételi lapomra első helyre írtam be a Színművészeti Főiskolát. Akkoriban ugyanis annak, aki művészeti főiskolára jelentkezett, két szabadnap járt.

- Két szabadnapért feladtad a molekuláris biológus ambícióidat? Ennél sokkal tudatosabbnak gondoltalak.
- Én nem gondoltam akkor ezt a főiskolai felvételit halál komolyan, egyszerűen kellett a két szabadnap. Különben meg nem vagyok mindig és mindenben tudatos. Sokszor inkább impulzív vagyok, semmint tudatos. De mindkét helyre beadtam a jelentkezési lapomat, a főiskolás felvételit nem is vettem igazán komolyan. A kérdőíven a hobbi rovatba beírtam, hogy nagyon szeretek tortát sütni, és nagyon fontosnak tartom, hogy milyen legyen a sütik színvilága. Meg voltam győződve róla, hogy ezzel kivágnak. De felvettek.

- Nem is akartál soha szép, színes, szélesvásznú filmeket rendezni?
- Nem nagyon voltak nekem akkor még rendezői ambícióim. Aztán a főiskolán megváltozott a helyzet, rákaptam az ízére. A vizsgafilmemmel elnyertem a híres olasz filmfőváros, a Cinecitta ösztöndíját. Egy dokumentumfilm-pályázatommal meg a BBC ösztöndíját. Aztán akkor meg ettől az egésztől egyszerűen elbizonytalanodtam. Nem éreztem magam ugyanis olyan istenáldotta tehetségnek, aki erre a képzésre külföldön érdemes volna. Mert az nagyon ritka, hogy valakinek óriási tehetsége van. Középszerűnek meg nem szabad lenni.

Az interjút teljes egészében a Nők Lapja oldalain olvashatják.
Olvass tovább

Hozzászólások