Találkozásom egy zen mesterrel

“Szunimot keresed?” – Fura hangzású, izgalmasnak tűnő, keleti szó, amelytől rögvest akkorát dobbant a szívem, mint ducijucinak, amikor Elvis kisvárosi hasonmása a röcsögei művház színpadára lépett, s a korábbi “krisnás” kalandozásom emlékeinek füstölőillatú nyugalma megérintette a… mimet is?

“A teaszertartásra jöttem” – válaszoltam.

“Itt nincsen teaszertartás ilyenkor. Itt most elvonulás van, és esti gyakorlatra készülünk, de ha szeretnéd, megkérdezhetem Szunimot, hogy bejöhetsz-e velünk gyakorolni.”

Körülnéztem, a helyben nem volt semmi különös: cipőtartók, sok-sok papucs, fogasok, egy kis asztal, rajta füstölőtartó, benne föld és hamu. Az asztal fölött szakállas fickó kissé áttetsző fehér papíron (rizspapír), apró, bordó-barna-fehér és fekete sormintás selyem paszpartuval, alig néhány egyszerű, határozott fekete vonallal megfestve: Bódhidharma képe. Könyvek, prosik, adományosláda… szép volt itt, de nem azért, mert a falak, a bútorok vagy a képek szépek lettek volna. Úgy amúgy volt szép. Persze a bűvös ázsiai bölcselet, tudás meg a nyugalom reményével telve azt hiszen, én magam is szépítettem rajta picit, úgy amúgy magamban… a fejemben, bent. Izgalomban várakoztam, igazából nem is tudom, lehet, hogy rettegtem is… Még dobbant kettőt a szívem, kissé zavartan: hülye szektások, menekülj!

A hellyel-közzel kopasz és hajas idegenek csendesen osontak a házban, mindannyian szürke ruhában. Senki sem szólt hozzám, léptük sem koppant, csak a bögrék, ahogy a bejárati ajtóval szemben, a folyosó másik végén nyíló fehér ajtón kilépve befordultak a konyhába, hogy teát töltsenek egymásnak és maguknak a drapp cserépkancsókból.

Hamarosan kilépett egy jóképű, lendületes, magabiztos férfi, egészen megnyerő kis fiatal nyikhaj, amolyan menedzsertípus. Vékony, középmagas alakján bő, szürke nadrág, és egy féloldalt, a szíve alatt félmasnira kötött, félhosszú köpeny. Jellegtelen szürke pamutzsákba rejtett lényének kiscsikóra emlékeztetően mozgékony, könnyed méltóságát csak fokozta köpenyből kibukkanó, szokatlanul hosszú nyaka, amely fölött üde, tiszta, kék szeme pontosan úgy ragyogott, ahogy az már egy zen mestertől ugyebár definíció szerint elvárható, és a homlokán már-már megcsillanni sejtettem a szépség meg az isteni tisztaság és szeretet visszafogott, könnyű fényét. Így visszagondolva, bár fiatalnak és éretlennek tűnt ahhoz, hogy zen mester legyen, minden vonását hordozta egy olyan tiszta szívű, megvilágosodott lénynek, aki mellett nincs útja torkodon kifelé hazugságnak, sem tévedésnek, mert rögtön ahhoz az igaz lényhez szól benned, akiről azt hitted, nincs is, vagy már rég elfelejtetted: egy bölcs, őszinte, komoly és erős lényhez, isten benned lakó gyermekéhez.

“Segíthetek?” – hangzott el a később olyan sokszor hallott, standard tankérdés…

A teljes cikket a Gyeva blogon találod!