„Férfiaggyal nehéz ezt elfogadni” – Apák az inkubátor mellett

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Ha koraszülésről beszélünk, szóba kerül az orvosok küzdelme. Az ápolóké. Aztán a babáké. Majd az anyáké. És talán a sor végén szó esik az apákról is, pedig olykor ők azok, akik mindennél jobban megszenvedik a tehetetlenséget, amit ez a drámai helyzet okoz.

„Megvisel ez mindenkit” 

Gábor

Gábor kisfia a terhesség 29. hetében, 1200 grammal és 36 centivel született, két hónapig kellett a kórházban maradnia, vagyis még azelőtt hazaengedték, mielőtt „eredetileg” született volna, ha minden rendben megy. Dani ma már két és fél éves. Párja azt mondja Gáborról: „Tette a dolgát. Amit tudott, megtett értünk.”

Nehéz volt, de túléltük. Ilyenkor átmenetileg szétesik a család. Évi sokat volt kórházban, nekem pedig otthon kellett tartani a frontot, és közben dolgozni teljes erőbedobással. Akkor vettem ki az összegyűlt szabadságomat, amikor végre hazahozhattuk Danit, így egy hónapig otthon tudtam lenni velük, és egymást is segíthettük. Kellett is, hiszen első gyereknél mindenki bizonytalan.

Egy szép nyári napon bementünk egy sima rutinvizsgálatra, úgy volt, hogy akkor lesz a 4D ultrahang. Épp csak ott tartottunk, hogy megnézzük, milyen is a babánk. És akkor az derült ki, hogy nyitva van a méhszáj. Mint egy hideg zuhany. Innentől tudtuk, hogy csak próbáljuk húzni az időt: minél tovább bent tartani a babát.

Gábor, Éva és Dani (Fotó: Leéb Ádám)
Gábor, Éva és Dani (Fotó: Leéb Ádám)
„Amikor megláttam… az nem volt jó érzés. Kis pöttöm... Houdininek hívtuk, mert mindig lekötözték, hogy ne tépje ki magából a csöveket.”

Megvisel ez mindenkit, de azért szakítópróbának nem mondanám, egy ilyen eset inkább összetart egy családot. Hiszen mindenkinek ugyanaz a célja: hogy a kicsinek jó legyen.

Esténként tudtam bemenni hozzá. Azt tudtuk mondogatni, hogy minden rendben lesz. Csak hát… sok rossz esetet láttunk magunk körül.

Most már a nehezén túl vagyunk, és ez jó dolog. Összetehetjük a két kezünket, mert hál’ istennek Daninál nem maradt vissza semmilyen hátrány a koraszülésből. Jó orvosok kezébe kerültünk, akik nagyon emberségesen álltak hozzánk. És mindig nagyon örülnek, amikor visszamegyünk hozzájuk. Mert általában elfelejtik őket, azt mondják. Így nem látják, mi lesz azokból a csöppségekből, akiken megpróbálnak segíteni, és ez hiányzik nekik.

Ennek az egésznek van jó oldala is. Azután, hogy hazahoztuk a fiunkat, továbbra is szoros orvosi kontroll alatt maradtunk; folyamatosan figyelték Dani fejlődését. És ha bármi gondunk, volt, betelefonálhattunk vagy bevihettük, és azonnal segítettek. Ez nagyon megnyugtató volt.

Hogy lesz-e Daninak testvére? Elválik. Még bármi lehet. De azért az előzmények óva intenek…

Dr. Boross Gábor, a Péterfy Sándor Utcai Kórház osztályvezető főorvosa:

Nálunk szinte minden szülésen itt vannak ma már az apák, és nagyon fontosnak tartjuk rögtön utána a bőrkontaktust náluk is. Az anyák 24 órában a babák közelében lehetnek, akár itt is alhatnak, de a szoptatások miatt az apákat csak meghatározott időpontokban tudjuk beengedni. Az érzelmi támogatásukat azonban így is nagyon fontosnak tartjuk.

 

 

„Alig mertem hozzáérni”

József

Johanna, József kislánya 680 grammal, 34 centiméterrel, a várandósság 26. hetén jött világra. Ma, egyévesen még mindig kisebb, mint időre született társai, de más testi maradvány nincs nála, szellemi fejlődését folyamatosan figyelik.

Mi is kórházi dolgozók vagyunk, így munka előtt és után mindig bemehettem a feleségemhez. Csak este volt rossz hazamenni egyedül. A kollégák tartották bennem a lelket ebben az időszakban. Sokan azt gondolják, én edzettebb vagyok, mert kórházban dolgozom, de ez nem ilyen egyszerű. A sürgősségin sok mindent láttam már, de teljesen más, amikor a saját gyerekem túléléséért kell küzdeni.

Fotók: Kováts Dani
József és családja (Fotók: Kováts Dani)

Sokáig még az inkubátorban sem mertem megsimogatni – a fertőzések miatt. Négy hónapos volt, mikor először megfoghattam, bár alig mertem hozzáérni. Jó érzés volt. De igazán az maradt meg bennem, amikor először hozzám bújt.

Azóta a legnehezebb részén már túl vagyunk. Mostanság fogom csak fel igazán, hogy apa lettem. Hogy is mondjam… most már tudom, hogy miért dolgozom. Többet kell dolgoznom, mégis jó érzés.

„Férfiaggyal nehéz ezt elfogadni” – Apák az inkubátor mellett

 

„Az ember csak sodródik az árral”

Róbert

Róbert kisebbik lánya 900 grammal, a terhesség 27. hetében született. Súlyos fertőzésen esett át a kórházban, ami miatt tüdő- és agyvérzése lett, ennek főként a jobb oldalára lett hatása. Másfél hónapig géppel lélegeztették, majd szemműtétre is szüksége volt. Három hónap után kerülhetett haza 2 kiló 20 dekás súllyal. Korai fejlesztés és hosszas rehabilitáció után ma speciális iskolába jár.

„A miértekre nincs kapásból válasz, és férfiaggyal nehéz ezt elfogadni.”

Az első telefonoknál nem is tudod hova tenni ezt az egészet. Aztán kezded feldolgozni, és próbálod ezt a helyzetet… hát nem azt mondom, hogy elfogadni, de vele élni. Hogy most ez van, ez a feladat.

Móni csak egy kontrollra ment be. Felhívott, és annyit mondott, baj van. Sírt végig. Kiderült, hogy spontán megindult a szülés. Azonnal félbehagytam a munkát, beugrottam az autóba, és indultam a kórházba.

Móni és Róbert
Móni és Róbert (Fotó: Kováts Dani)
„Az orvos azzal próbált nyugtatni, hogy a lányoknak sokkal nagyobb a túlélési esélyük, mint a fiúknak. Kérdeztem, hogy azért meg lehetne nézni? Másfél percre láthattam. Ilyenkor az érzelmek rendesen dolgoznak egy férfiban is. Rémes volt. Látni, hogy ott van egy kis lény, egy ember, a gyermeked, és nem tudsz segíteni neki. Az orvosok kezében van az élete.”

Az ember csak sodródik az árral. A legrosszabb az volt, hogy megszólalt a telefon hajnalban, éjszaka, és sosem tudtam, hogy jó vagy rossz hírt kapok. Összeszorul a gyomrod, és próbálsz a pozitívra gondolni.

Az intenzíven volt Fruzsi, úgyhogy másfél hónapig nem is láthattam, csak messziről izgultam. Már két és fél hónapos volt, mikor először megfoghattam… onnantól kicsit könnyebb volt.

Amíg azon aggódtam, mi van a kórházban, közben otthon volt velem Fanni. Ő akkor volt első osztályos. Igyekeztem elmagyarázni, mi történt, mi történik körülötte, próbáltam vigasztalni, kicsit pótolni az anyukáját és átsegíteni a mindennapokon. Sokat segítettek a nagyszülők is a napi teendőkben. Azt hiszem, a nehéz időkben kettőnk kapcsolata Fannival, ha lehet, még szorosabb lett. Közben dolgozni kellett, amire sokan azt mondják, hogy jó, mert eltereli a gondolataidat, de ez nem igaz. Valójában mindig ott voltak a fejemben, az első és utolsó gondolatom minden nap az volt, hogy mi van Fruzsival és Mónival.

„Volt, aki azt kérdezte, hogyan tudom feldolgozni. Mert az ő férje otthagyta őket. De az a kis csöpp teremtés nem tehet erről! A mi dolgunk, hogy megadjunk neki mindent, ami kell.”

Az, hogy két és fél hónapig nem tarthattam a kezemben és nem ölelhettem... nem tudom, pótolható-e, mindenesetre sokat vagyok vele. És mostanság, ha megébred, egyből engem keres

„Férfiaggyal nehéz ezt elfogadni” – Apák az inkubátor mellett

Akkor baj valami, ha bajként állunk hozzá. De ez nem baj, ez feladat, amit az ember a lehető legjobban el akar végezni.

„Hogy nehezebb-e egy beteg gyerekkel a házasság? Kétszer. Ha nem háromszor. De a mi kapcsolatunkat erősebbé tette az, hogy van egy cél, amiért küzdöttünk, és a mai napig közösen teszünk mindent.”

A legtöbb apa maximalista. És szinte feltételekhez köti a gyerek szeretetét. Hogy legyen jó tanuló, legyen jó sportoló. De ha olyan követelményeket támasztok, amit az én gyerekem nem tud teljesíteni, akkor azt ki fogja kudarcként megélni, ő vagy én? Nyilván nem fog úgy futni soha, mint egy maratoni futó, és nem lesz belőle zongoraművész. Inkább abban segítek, amit ő tűz ki célként maga elé. És mindig segíteni fogok.

A megélhetés? Ha az embernek koraszülött gyermeke van, azon agyal, hogy még egy műszakot bevállaljon, vagy a pénz miatt hétvégén is dolgozzon, mert rengeteg pluszpénz kell a kontrollvizsgálatokra való utazáshoz, a magánterápiákra... Időnként le kell mondani dolgokról.

 

„A mi kapcsolatunkat csak megerősítette

Dani

Sára a várandósság alig 27. hetén, sürgősségi császárral jött világra 630 grammal és 32 centiméterrel. Édesanyjával száz napot töltöttek kórházban. A kislány szemmentő műtéten esett át, jelenleg mínusz tizenhetes szemüveget hord. Kétéves múlt.

„A férjem kétszáz százalékosan mellettem volt – meséli Sára édesanyja. – Százötvennel száguldott hozzánk, mikor megtudta, hogy műtét van. Mikor megjött, kérdezte, hol a gyerek, ha van. Megmutatták neki Sárát, és a következő két órában el sem mozdult mellőle. A legtöbb apa állítólag csak ránéz egy pillanatra az inkubátorra, és elmenekül.”
Dani, Sára és Edit (Fotó: Leéb Ádám)
Dani, Sára és Edit (Fotó: Leéb Ádám)

Hallottuk, hogy sok család rámegy erre az egészre – mondja Dani, Sára édesapja. – De azért azt is láttuk, hogy a legtöbb apa ugyanúgy ott van az inkubátor mellett, mint az anyák, és ugyanúgy megtesznek mindent a babáért. Közben persze a párodban is tartani kell a lelket. A mi kapcsolatunkat csak megerősítette az, amin keresztülmentünk. És most már biztosak vagyunk benne: lesz testvére Sárának.

Élő Fruzsina pszichológus:

A koraszülés okozta helyzet nem egyemberes feladat. Lehet csinálni egyedül, de az visszaüt. Abban nem hiszek, hogy önmagában szétzilálhat egy kapcsolatot, inkább csak felerősíti az amúgy is meglévő nehézségeket, amelyek enélkül talán évek múltán egy másik krízis kapcsán jönnének csak elő. Ám ha a felek támogatóan reagálnak, meg is erősíthetik azt, ami addig esetleg nem volt olyan bizonyos. Fontos meglátni, hogy a másik hogy reagál egy ilyen speciális szituációban. Mennyire jó fej, erős, vagy épp mennyire egyedül hagy ebben a dologban…

Hogy az apa mennyire folyik bele az eseményekbe, az nagyrészt azon múlik, eleve mennyire kötődik a párjához, és mennyire foglalkoztatta addig, hogy gyermekük lesz. Persze ha azt mondjuk, hogy az anya még »nem volt kész« lelkileg a kicsi fogadására, akkor a férfira ez még jobban igaz.

Egy jó kórház nemcsak anyabarát, de családbarát is. Az apának is ott a helye, hiszen csak akkor fog tudni igazán kötődni, ha ő is megkaphatja a babát „kenguruzni”. Közben persze annyival nagyobb a teher rajta, hogy többnyire dolgozni jár, vagyis helyt kell állnia a kinti világban ugyanúgy, mint a szülés előtt, miközben agyban „nagyon nem ott van”. Egy jó munkahelyen persze az apával is megértőbben bánnak ilyenkor.

 

 

Olvass tovább

Hozzászólások  ( 0 )
blog comments powered by Disqus