nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

“Azt próbáltuk sugározni felé, hogy bármeddig legyen is köztünk, a szülei mindig szeretni fogják” – Pillanatkép három koraszülő anyáról a trauma idején, és ma

Ha egy baba nem kilenc hónapra jön a világra, az nem csupán annyit jelent, hogy hamarabb köztünk van, hanem azt, hogy egy ideig kérdéses lehet, köztünk marad-e. Minél hamarabb hagyja ott az anyaméhet, annál inkább így van ez. Hiszen a várandósság minden pillanata számít: hetente más és más fejlődik ki a pici testében. Három család legnehezebb időszakát láthatjuk most – először az anyák szemszögéből.
Kempf Zita
Kempf Zita
Fotózta:Leéb Ádám, Kováts Dani
f Ajánlom

A koraszülött bébi tulajdonképpen “nincsen kész”, még nem alkalmas a külvilági létre. Ezért a koraszülés baj, nagy baj. Emberfeletti erőpróba ilyenkor életben tartani a babát, megpróbálni mesterséges eszközökkel lemásolni a természetet, és valahogy “felfejleszteni” őt a kilencedik hónap végére úgy, mintha csak az anyaméhben készülődne. Mindez a lélek nyelvére lefordítva, az anyák számára azt jelenti, hogy kikerült ugyan a külvilágra a magzatuk, de sokan nem tudják azt mondani, hogy megszületett. Már nem várandósok, de még nem hihetik el, hogy van gyermekük. Újra kezdődik a küzdelem azért, hogy legyen, és ha lesz, egészséges életet éljen.

AKKOR

Edit: Szülés… világra jövetelnek mondanám inkább. Teljesen egészséges terhességem volt a 26. hétig. A karácsonyt ünnepeltük vidéken, és csak úgy ötletszerűen megmértük a vérnyomásomat. 180 volt. Egyből bementünk az ügyeletre, aztán mentő vitt a kórházba, ahol kaptam egy fájdalmas injekciót. Mondták, hogy tüdőérlelő, nem értettem, miért. “Mert lehetséges, hogy meg fog születni a babája.” Kétségbeestem. A vajúdószobában voltam, míg gondolkodtak, műtsenek vagy sem. Nem ehettem, és félóránként mérték a vérnyomásomat. Közben folyamatosan jöttek-mentek-szültek mellettem az anyukák. Nem gondoltam, hogy ebből tényleg gyerek lehet, hiszen alig voltam túl a félidőn. Január elsejére a köldökzsinórban összeomlott az áramlás, terhességi toxémia. Félóra múlva már a műtőasztalon feküdtem. Amíg beöltöztettek, olyanokat mondtak nekem, hogy ne aggódjak, a lányok erősebbek, és kérdezték, hogy hallottam-e a Pető Intézetről. Öt perc múlva már semmit nem érzékeltem a külvilágból. Mint később kiderült, életmentő műtét volt – mindkettőnknek.

Sára a várandósság alig 27. hetén, sürgősségi császárral jött világra 630 grammal és 32 centiméterrel.

Éva: A szokásos várandóssági vizsgálatra mentem be a 24. héten. Láttam, hogy az orvos elkomorul. Kérdeztem, mi a baj. “Kétujjnyira nyitva van a méhszája. Sajnos lehet, hogy el kell köszönni a gyerektől.” Aztán olyan dolgot tett, amit azóta már nem nagyon alkalmaznak: bevarrta a méhszájamat, és onnantól döntött ágyban, hanyatt kellett feküdnöm szinte mozdulatlanul, még  vécére sem engedtek ki. Négy és fél hetet nyertünk így; ennyivel sikerült tovább bent tartani a babát.

2014. október 10-én, a terhesség 29. hetében, 1200 grammal és 36 centivel megszületett Dani.

 

Diána: Első terhesség volt. Magas volt a vérnyomásom, ezért félő volt, hogy nem lesz meg a negyven hét, de hogy csak huszonhat lesz belőle, azt sosem gondoltuk volna. Mivel nálam szoros megfigyelésre volt szükség, már a huszonnegyedik héten kórházba kerültem. Egy nap erősen fájt a gyomrom, és a vérnyomásom nem akart lemenni gyógyszerrel sem. Reggelre kelve mondták, hogy öltözzek be. Sírva fakadtam, elaltattak.

Johanna, Diána kislánya 680 grammal, 34 centiméterrel, a várandósság 26. hetén jött világra.

Sokk, félelmek, dilemmák – Élő Fruzsina pszichológus

“Igen, a koraszülés egy trauma, sokkhelyzet. És minden felmerül. Az is, hogy tragédia lehet a vége, az is, hogy minden nyom nélkül megússzák. Akit eleve veszélyeztetett terhesként kezelnek, őt már akkor éri az a bizonyos sokk, mikor ezt kimondják, és onnantól minden plusz hétnek örülni tud. Bekapcsol a túlélési ösztön, az ember elkezd alkudozni a babájával: “én is segítek, te is segíts azzal, hogy még bent maradsz”. Annak, akinél nincsenek előjelek, éles a váltás. Még épp csak kezdte felfogni, hogy anya lesz, tervezgeti, hogy mi mindent intéz még el a szülésig, és egyszer csak ott áll azzal, hogy nincs a hasában senki, elvitték egy dobozba. Anya és gyerek összetartozik, anya és magzat pedig végképp. Most pedig nemhogy a keringésük nem közös már, de az inkubátor miatt még csak együtt sem lehetnek. Nagyon elveszett érzés ez: hol a gyerekem, egyáltalán ki az én gyerekem? Még a fejében sem volt kész, és egyszer csak ott van a világban. Egy orvosi helyiségben, teli csövekkel – ijesztő helyzet. A szülő mégsem engedheti el magát, hiszen helyt kell állnia a gyermeke túlélése, majd gyarapodása, fejlődése érdekében. Kettejüknek közösen kell átvészelni ezt a nehéz időszakot – jó esetben vannak ebben társaik.”

 

Éva: Nem tudtam, hogy néz ki a gyerekem. Egy másodpercre felmutatták, de a könnyeimtől nem is láttam. Annyi szakadt ki belőlem: Sírjál! Felsírt. Olyan volt a hangja, mint egy kismacskának. Mindössze néhány órán át tudott lélegezni, aztán elfáradt, és gépre tették. Azt mondták, amíg nem telik le az első tíz nap, ne is reménykedjünk. Addig hozzá sem érhettünk az intenzíven, de így is végig fertőzéseket kapott.

Edit: Nem biztattak semmivel. Nem mondták, hogy holnap jobb lesz, vagy egy hónap múlva. Azt se mondták, mikor vihetjük haza. Mert ők sem tudták. Nem tudhatja senki.

Éva: Minket naponta kétszer tájékoztattak Dani állapotáról. Bonyolult latin szavakkal és gyógyszernevekkel adták tudtunkra a dolgokat. Tárgyilagosan, nem biztatva, csak az adott napnak örülve.

Diána: Amikor felébredtem, mondták, hogy inkubátorban van. Végtelen nyugalom szállt meg. Azt gondoltam, most már sokkal jobb neki, mert innentől kezdve tudnak tenni érte az orvosok. Picike, törékeny kis pille volt. Itt volt a mellkasomon, de nem éreztem semmilyen súlyt.

Éva: Most akkor anya vagy, vagy nem vagy anya? Nem jön az az érzés, mint mikor megkapod a kezedbe. Ilyenkor nincs idő elrendezni a dolgokat. Gyerekszoba, kis ruhák… Mindenki arra számít, hogy a negyvenedik héten fog szülni, vagy legfeljebb két héttel előbb. De tudjátok… nekem így is jó emlék a szülés. Korábban mindkettőnknek azt mondták, hogy nem lehet gyerekünk…

Diána: Végig bent aludtam a kórházban, hónapokon át. A végére szorosabb kapcsolatban voltam a többi anyával, mint a párommal. Volt, akinek azt mondták, ne is számítson rá, hogy életben fog maradni a babája. Aztán a kicsi addig küzdött, míg neki lett igaza, és velünk maradt. Nálunk a súlygyarapodás és az etetés lett a kulcskérdés. Emlékszem az állandó aggódásra, hogy elegendő-e az anyatej. A kardinális kérdés minden nap, hogy vajon mit mutat a mérleg. Tegnap gyarapodott a súlya…, ma kevesebbet mértek…, holnap, reméljük, ismét több lesz…

Éva: Kívülről, az inkubátor üvegén át nem azt látjuk, amit egy időre született gyermeknél. Nem láttunk lázas arcocskát, köhögést sem hallottunk, mert annyi ereje se volt. Csak a gépek jelezték, hogy baj van. Csak hallod, hogy már megint csipog. Azt látod, hogy kékül a gyerek, és nem kap levegőt…

Edit: Az orvosoknak mindig valami váratlannal kellett megküzdeniük a gyermekkel együtt. Nálunk több esetben fertőzések csaptak le, bármelyik végzetes lehetett volna. De kialakult egy vérmérgezés is, volt szemmentő műtétünk, aztán jött a súlygyarapodási probléma… Szóval küzdelmes volt nagyon. Mellette voltunk, zenét játszottunk, meséltünk, és én kitartóan fejtem az anyatejet. Örültünk, hogy szülőkké váltunk.

Éva: Mikor egy hónap után átkerültünk a Péterfy utcai kórházba,  azt gondoltam, itt már sima lesz az utunk, hiszen csak híznia kell. Ám a túl sok stressz, izgalom miatt, vagy mert nem voltam ügyes, nem sok tejem volt. Ráadásul itt is elkapott egy fertőzést, amitől kiborultam, és a nővér hazaküldött. Azt mondta, hogy “most hazamegy, és lenyugszik, mert ezzel nem teszünk jót a gyereknek”, és teljesen igaza volt.

Diána: Az ember egyik nap sírt, a másik nap nevetett – mikor mit mutattak a műszerek. Arra emlékszem, hogy én nagyon szépnek láttam a babámat. És mikor elérte az egy kilót, határtalanul boldog voltam, rögtön körbehívtunk mindenkit…

Éva: Mindig biztattuk Danit az inkubátor mellett. Beszéltünk hozzá, énekeltünk neki. Aki énekel, az nem fél… Az ott énekelt dalokat a mai napig énekeljük, sokukat Dani kívülről tudja…

Edit: Azt hiszem, ilyenkor csak az vihet előre, ha arra koncentrálunk, hogy van egy gyermekünk, és ezt minden elé helyezzük. A mi fájdalmunk csak másodlagos lehet. Azt próbáltuk sugározni neki, hogy bármeddig legyen is köztünk, és bármilyen jövő várjon rá, a szülei mindig szeretni fogják.

 

…ÉS MOST

Dianáék már a kórházban tanultak gyakorlatokat, melyekkel a család az elemi mozgáskészséget és az izomzatot fejlesztette napi több órán át. Johanna egyéves múlt, örökmozgó kis totyogó lett belőle. Még mindig kisebb, mint időre született társai, de más testi maradvány nincs nála. Hogy az oxigénhiány egyéb módon megviselte-e, az csak később derül ki, egyelőre azonban nincs nyoma károsodásnak.

Diána és József is abban a kórházban dolgoznak, ahol a drámai heteket átélték. Az apa munka előtt, munka után is ott volt a felesége mellett, de az inkubátorba sokáig nem mert benyúlni. “A kollégák tartották bennem a lelket” – mondja.

Diána és József is abban a kórházban dolgoznak, ahol a drámai heteket átélték. Az apa munka előtt, munka után is ott volt a felesége mellett, de az inkubátorba sokáig nem mert benyúlni.

“Minden jó pillanat legalább hat rosszat feledtet. Hatalmas boldogság, amikor ügyesen megcsinál valamit! Napokig meséli az ember…”


Dani születése után két hónapot töltött kórházban. Ma egy két és fél éves, cserfes bölcsis fiúcska, aki minden mutatóban megelőzi a korosztályát. Szülei három születésnapját ünneplik. Október 10-én, a szülés napján, december 6-án, amikor hazahozták, és január 1-jén, amikor eredetileg született volna.

“Nehéz volt, de túléltük” – mondja ma Éva férje, Gábor, aki esténként, munka után indult a családjához azokban a hetekben. Azt mondja, szerencsések, hogy nem maradtak vissza nyomok a koraszülésből. Éva: “Én talán türelmetlen voltam, ő viszont tette a dolgát. Amit tudott, megtett.”

“A mai napig hiányoznak azok a hetek. Meg az, hogy kezembe vehessem szülés után. De semmi pénzért nem cserélnék mással, és Daniért végigcsinálnám újra.”


Sára és édesanyja végül száz nap után mehetett haza a kórházból. Még sokáig vissza kellett járni
neurológiai, pszichológiai illetve gyógytorna-vizsgálatokra, szemészeti kontrollra és koraszülött-gondozásra is. A kislány januárban múlt kétéves. “De eredetileg csak áprilisban töltené” – mondja Edit, aki minden évfordulón virágot visz a nővéreknek a kórházba. Sára erős szemüveget visel, mínusz 17-eset, ezt az egy nyomot hagyta hátra a koraszülés.

Annak idején Edit párja, Dani órákat ült az inkubátor mellett már első nap, aztán sokat szállította az anyatejet haza a fagyasztóba. Mindennap munka után indult a kórházba, és kenguruzott Sárával, amennyit csak lehetett. Edit: “Rengeteget jelentett, hogy mellettünk volt, és egy csapatként működtünk: a gyerek, ő, én és az orvosok.”

Edit párja, Dani órákat ült az inkubátor mellett már első nap, aztán sokat szállította az anyatejet haza a fagyasztóba. Mindennap munka után indult a kórházba, és kenguruzott Sárával, amennyit csak le

“Azt, hogy koraszülő valaki, nem szabad megbélyegzésnek érezni. Erre lehet büszkének lenni. Közben sokat tanul az ember. Önmagáról, a párjáról, a környezetéről. És egyáltalán, az életről.”

Megosztás Facebookon