nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

7 dolog, amit ki nem állhatok az edzésben

Nem, ez az írás a legkevésbé sem arról fog szólni, hogy a sport nyűg, és mennyivel jobb már ebben a hidegben a kandallónál heverészni vastag pokrócba kukacodva, forró csokit szürcsölve. Az is jó persze, de a mozgás legalább ennyire, mert kifogyhatatlan örömforrás, és mellesleg még a testünknek is jót tesz. Még akkor is, ha vannak rém kellemetlen dolgok, amik vele járnak.
Sz.A.
f Ajánlom

Egyáltalán nem voltam mindig sportos csaj, dehogy! Rettentő kövér és szorongó kisgyerek voltam, a szüleimet pedig nem foglalkoztatta a gondolat, hogy esetleg mozoghatna is valamit a gyerek, s akkor változna a helyzet. Így aztán kislányként nekem a sport egyet jelentett a rémálomszerű tornaórákkal, melyek a megszégyenülés legfőbb terepei voltak az életemben, ahol közszemlére kellett tenni nagy és esetlen testemet. Pont ezért először otthon, a négy fal között vettem fel a kesztyűt a zsírpárnákkal szemben, aztán miután ledobtam magamról pár tucat kilónyi hájat, akkor jöttem rá, hogy a sport milyen sok örömöt ad, és mekkora önbizalomnövelő ereje van.

Most is pontosan így gondolom, éppen ezért nem vagyok hajlandó engedni abból, hogy legalább heti háromszor okvetlenül mozognom kell valamit – mindegy, hogy az torna, jóga vagy mondjuk úszás. A lényeg, hogy a három nagy mozgás adta endorfinlöketre szükségem van, különben befeszülök, szorongok, és egyre idegesítőbb vagyok saját magam és a környezetem számára is. De bármennyire is szeretek sportolni, tagadhatatlanul vannak napok, amikor nehezen veszem rá magam a dologra, mert hogy úgy mondjam, a körítést terhesnek érzem.

Például azt, hogy:

cipelni kell a tömegközlekedési eszközökön oda-vissza a cuccomat, és olyan vagyok, akár egy málhás szamár,

via GIPHY

amikor már eleve tök fáradtan ébredek hajnali 5:40-kor, akkor fájni tud a gondolat, hogy ha meló után még edzésre is elmegyek, tuti, hogy nem érek haza este fél 9-nél korábban,

via GIPHY

ha a szokásosnál keményebb edzésre készülök éppen, akkor a várható izomláz gondolata is tud teher lenni.

És vannak dolgok, amik aztán az edzőteremben esnek rosszul:

amikor mondjuk nem győzöm kerülgetni a gépek között fel-alá sétálgató, páváskodó bájgúnárokat,

via GIPHY

amikor az öltözőben a csatak vizes testemhez hozzáér valaki másé,

via GIPHY

és külön gyűlölöm, hogy a szeánsz végén a hajszárítás kész szekatúra ilyenkor, télen.

via GIPHY

De mindezeket a kellemetlenségeket le szoktam győzni, és elmegyek szépen sportolni, aztán utólag már csak röhögök magamon, hogy mekkora feneket tudok keríteni igazából lényegtelen dolgoknak.

Viszont van egy dolog, ami minden körülmények között kiakaszt, az pedig az igénytelenség.

A magam részéről óriási nagy barátja vagyok azoknak a sportkártyáknak, amelyek több edzőterembe is belépőt jelentenek a tulajdonosnak, így aztán egy csomó mozgásformát kipróbálhatunk, hogy megtudjuk, mi az, amiben igazán örömünket leljük. Szívem szerint kötelezővé tenném minden munkáltatónak, hogy vegyen ilyet a dolgozóinak.

Viszont ha sportkártyát használ az ember, annak megvan az a következménye is, hogy nagyobb rálátása lesz a piacra, és egy idő után döbbenten tapasztalhatja meg, hogy szolgáltatás és szolgáltatás között micsoda minőségi különbségek vannak. „Én olyan helyre be se teszem a lábam, ahol még mindig kulcsos rendszer van, és nincs karszalagos szekrényzár” – a kissé sznob kijelentés a minap az egyik konditerem öltözőjében hangzott el mellettem. Nos, én nem tenném ennyire magasra a mércét, de vannak dolgok, amik rettenetesen lelomboznak. Főleg azok, amelyek nem az anyagi források hiányából, hanem az igénytelenségből fakadnak.

Például az, ha nincs meleg víz a zuhanyzóban, ha nem hajlandók a tulajdonosok semmilyen beruházásra, csak a pénzt szivattyúzzák ki az oktatók miatt amúgy népszerű helyből, és gond nélkül elnézik, hogy közben rájuk rohad minden. Volt egy nagyon rossz ilyen élményem korábban, és ez a héten megint eszembe jutott. Konkrétan akkor, amikor egy közeli edzőteremben leszálltam a taposógépről, majd papírtörlőt ragadtam, hogy a terepet letöröljem magam után, ne kelljen már az utánam jövőnek az én izzadt nyomaimban tocsognia.

És ahogy végighúztam a papírt a felületen, elszörnyedtem: koromfekete volt a mocsoktól.

Tiszta sor, hogy napok, ha nem hetek óta nem jutott eszébe senkinek, hogy letakarítsa. Dohogtam magamban, de aztán folytattam szép csöndben az edzést. Viszont a hervasztó pillanatok tovább folytatódtak, amikor alig találtam olyan szőnyeget, ami ne lett volna szürke a kosztól. A talajgyakorlatok közben pedig rendesen éreztem, ahogy a tüdőmet próbára teszi a a szőnyegből felverődő por.

És ez annyira nagyon szomorú, hiszen személyzet láthatólag van, és vendégek is akadnak bőven. Hogy lehet az, hogy senkinek nem jut eszébe egy kis tisztaságot varázsolni oda, ahova elvileg az egészségük megőrzése érdekében várják a látogatókat? És persze, tudom a választ: megtehetik, láthatóan így is megélnek, én meg minek mentem oda. Csak azért olyan jó volna, ha egy picit változna a világ, és alap lenne annyi igényesség a szolgáltatókban, hogy olyan körülményeket teremtenek a vendégeiknek, amilyenek között ők is szívesen edzenének. 

Mert mozogni, sportolni szuper dolog, és ebben a szív- és érrendszeri katasztrófáktól sújtott országban nem lehet eleget biztatni az embereket, hogy ugyan, álljanak már fel a fotelból. Akkor ne vegyük már el az élményt senkitől ilyen bosszantóan igénytelen dolgokkal!

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon