nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Miért pont nekem kellene befognom a számat?

Amikor elkezdesz kiállni magadért, akkor összeomolhat körülötted a rendszer, főleg ha addig azt szokták meg tőled az emberek, hogy bármit megtehetnek veled következmények nélkül. Ritával pont ez történt, elmesélte, hogyan ébredt rá, hogy nem hagyhatja többé magát eltaposni.
Olga
Olga
f Ajánlom

Az, hogy Rita bántalmazott gyerekként, egy agresszív apa mellett nőtt fel, magával hozta szinte egyenes következményként, hogy megtanult a radar alatt élni.

Mindig jó kislánynak kellett lenni, elkerülni az elkerülhetetlen dühkitöréseket magam körül, úgy viselkedni, hogy az megfelelő legyen, hogy ne zúdítsak a saját nyakamba óriási szarcunamit.

Úgy élt, hogy bocsánatot kért a létezésért, meg volt győződve róla, hogy ha jó történik vele, az csak a véletlen műve lehet és hogy a véleménye nem ér egy fabatkát sem. Nem vett tudomást az érzéseiről, mert csak a bajt hozták rá, nem ellenkezett, inkább mosolygott akkor is, ha belül ettől kicsit meghalt. Mindenáron el kellett kerülnie a konfliktust, hiszen gyerekként az vésődött a tudatalattijába, hogy az életével játszik, ha szembeszegül, ha megszólal, ha elmondja, mi bántja, vagy ha felszólal az érdekeiért.

Felnőtt élete felét úgy töltötte el, hogy hagyta, hogy mindenki átgyalogoljon rajta.

Engedte, hogy az exfőnöke lelkileg terrorizálja, hogy még azt is megmondja, mikor mehet vécére, és kihez szólhat az irodában. Játszhatott a fizetésével, nem szólt, ha egyik napról a másikra úgy döntött, nem fizeti ki, vagy jóval kevesebbet ad, mert épp rossz kedve volt. Rá tehette a felelősséget azért is, amihez semmi köze nem volt, Rita nem mondott semmit, dolgozott munkaszüneti napon is, ha a főnök azt akarta, csak magában puffogott, és jól lenyelte a káromkodást, ami készült kitörni belőle.

Csak úgy vonzottam a mérgező embereket, akik folyton meg akarták mondani, hogyan kellene élnem, mert bármi, amit gondolok, érzek, az úgy nem lehetett jó.

Hagyta, hogy kihasználják, hogy a pasija eltartassa magát vele, hogy a fejére nőjenek, és elszívják az energiáit. Nem védte meg magát, olyan volt, mint egy polcra felrakott árva plüssmackó, akit nem érdekel, hogy a gazdája letépi a fejét tőből, mert csak örül, hogy valaki hajlandó foglalkozni vele. És tévesen a fejletépést is szeretetnek fordítja magában. Megfelelési kényszer volt a javából.

Képünk illusztráció

Aztán egy betegség hatására felébredt, és robbantott.

Rájött, hogy neki ez így nem jó. Ilyen egyszerű. Már az is csoda, hogy egyáltalán eszébe jutott azon gondolkodni, hogy mi a jó neki. Úgy tűnik, megtelt a lelke, nem bírt több negatív érzést elnyelni, lenyomni, időzített bombaként ketyegett a mellkasában az érzés, hogy valami nem jó, valamit tenni kell, ha nem akar belehalni a saját kényszeres konfliktuskerülésébe.

Nem gondolom, hogy a körülöttem élők hibája volt, hogy így viselkedtek – valószínűleg egy mérgező ember nem is tud róla, hogy mérgező –, hanem az enyém, hogy hagytam magam.

A évtizedes elfojtásnak aztán az lett a hatása, hogy amikor elkezdett kiállni magáért és visszaszólni, elmondani a véleményét és jelezni azt, ha valaki megbántotta, hogy hirtelen elvesztett egy sereg embert maga körül. Pedig csak annyi történik, hogy ugyanúgy, mint bárki más, már megmondja, ha baja van, ha nem tetszik, ahogy viselkednek vele szemben, ha úgy érzi, igazságtalanok körülötte, vagy elnyomják, kihasználják. Már nem gondolja azt, hogy csendben kell mindig maradnia, mert ha nem teszi, akkor nem fogják szeretni. Leszámolt azzal a tévhittel a fejében, hogy neki nem szabad megbántódnia, hogy mindig ő az, aki túlérzékeny, és hogy hagyni kell a lelkét megerőszakolni napról napra. Lehet, hogy a régi ismerősök ettől elvesznek, de már ez sem érdekli.

Inkább legyek egyedül úgy, hogy nem ártok magamnak, mint másokkal, akik ártanak nekem.

Úgyhogy többé nem fogja be a száját, nem hagyja, hogy eltiporják, még akkor sem, ha ehhez mindennap le kell győznie magában a belső késztetést, amit gyerekként belevertek. Az élete a tét, megéri a küzdelem.

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon