5 dolog, amiben az introvertáltságom megnehezíti az életemet

Félreértés ne essék, nem panaszkodni szeretnék. Már csak azért sem, mert amúgy tök jól érzem magam a bőrömben így, introvertáltan is, ami egyébként nem valami titokzatos betegség, vagy személyiségzavar, és még csak nem is egy pozitív-negatív skála rosszabbik vége. Ez egy személyiségtípus, van, és kész: ilyen csendesnek, kicsit álmodozónak és lassúnak kell elfogadni, amilyen.

Nekem ott kezdett a dolog gyanús lenni, persze akkor még fogalmam se volt, hogy hívják ezt, amikor középiskolás lettem. Feltűnt, hogy jobban rajongok az otthon ülésért, az olvasásért és a „gépezésért”, mint a bulizásért. Persze, ettől még én is eljártam bulizni péntek esténként, „hátha most jobb lesz” – jeligére, de az esetek többségében már akkor arra vártam, hogy végre hazaérjek, amikor kitettem a lábam a bejárati ajtón.

Sokáig nem értettem, miért fárasztanak le ezek a közösségi programok, olyannyira, hogy utána hónapokig hallani sem akarok a bulizásról, ahogy azt sem, miért feszengek, ha idegenekkel vagyok kénytelen beszállni egy liftbe. Azt hittem, az is örök rejtély marad, miért zsugorodik egy szempillantás alatt pingponglabdányira a gyomrom, ha valaki mellém ül a buszon, és beszélni kezd hozzám.

Mióta tudom, hogy jó eséllyel túlsúlyban vannak bennem az introvertált személyiségre jellemző vonások, kicsit könnyebb az életem, és sokkal elnézőbb vagyok magammal az ilyen helyzetekben is. Sajnos ettől függetlenül is jócskán vannak még olyan, egyébként teljesen hétköznapi dolgok, amik egész egyszerűen a frászt hozzák rám. X év után is. Ezeket gyűjtöttem most össze.

1.      Telefonálás

Még ma is gyakran előfordul, hogy ahelyett, hogy gyorsan „túlesnék” rajta, napokig, sőt olykor hetekig halogatok egy telefonhívást, ha idegennel kell beszélnem. Nem azért, mert annyira nem tudok beszélni, vagy mert attól félek, hogy összegabalyodik a nyelvem a számban… Zsigerből utálom a kommunikációnak ezt a formáját, és jórészt azért, mert telefonon nem látom a partnerem reakcióit.

2.       Csatlakozni egy bármilyen asztaltársasághoz

Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik mindenféle görcs nélkül, lazán lezuttyannak egy bármilyen társaságba enni, inni, beszélgetni, akármi, és még az sem zavarja őket, ha nem ismerik annyira a társaságot. Nekem ez egyáltalán nem megy. Például még akkor sem ülök hívatlanul egy asztalhoz, ha az amúgy imádott kollégáim esznek ott, és magától értetődő, hogy csatlakozhatok hozzájuk.

3.      Tömegközlekedés

Biztos vagyok benne, hogy az introvertáltságból fakad az átlagnál nagyobb személyes terem is. Nem szeretem, ha félig idegenek, teljesen ismeretlenek megérintenek, vagy hozzám érnek csak úgy. Épp ezért a tömegközlekedés, azon belül is a metró kész gyötrelem. Az egymáshoz préselődéssel, a mozgás közben véletlenül összeütődő térdekkel, az egymás kezére kapaszkodással, gyakorlatilag a világból ki lehet üldözni.

4.      Spontán viccelődések

Úristen! Ha minden alkalommal kapnék egy forintot, amikor nem tudtam beszállni egy spontán poénkodásba, mert lefagytam, és nem jutott eszembe semmi vicces (hogy aztán percekkel később persze már pontosan tudjam, mit kellett volna mondanom), már milliomos lennék.  

5.      Egyedül maradni egy egyébként ismeretlen társaságban/Elmenni valahova, ahol senkit sem ismerek

Látod azt a csajt ott a sarokban, amelyik a mobilját nyomkodja, vagy a teknőst/kutyát/macskát becézgeti, ahelyett, hogy „spontán” beszélgetne az EMBEREKKEL? Na, az vagyok én!

Olvass még többet az introvertáltakról az NLCafé oldalán: 

• 8 jel, hogy egyszerre vagy introvertált és extrovertált
• 5 mondat, amit soha ne mondj egy introvertált embernek
• 5 dolog, amit csak az introvertált emberek érthetnek meg