2017. Július 14.

Mondd, miért dobtad el az életed?

"Elmentél, eltemettünk, de én még mindig várom, hogy újra együtt ebédeljünk a szagos munkahelyi menzán, ahol ezúttal is kétfélét rendelünk, hogy elfelezhessük" – egy gyászoló olvasónk levélben próbál elköszönni barátjától.

nlc

Alig töltötted be a negyvenet, még csak most jött volna a legizgalmasabb rész, de te nem kérted a folytatást. Egy marék gyógyszerbe menekültél, hogy végre vége legyen. Amikor először olvastam, hogy örökre elaludtál, csak forgott velem a terem, agyam képtelen volt feldolgozni a sorokat. Magam előtt láttalak, a fülig érő mosolyodat, szőke fürjeidet, büszke tartásod, kacsintásra álló szemeidet, összeszorított szádat, és csak arra bírtam gondolni: micsoda alakítás, mekkora átverés, hogyan dőlhettem be a színlelésnek?

Három éven keresztül ültél mellettem a huzatos irodában, minden reggel te főzted a kávét, és én hoztam a péksüteményt. Többet tudtál rólam, mint a családom. Nemcsak a munkában, de a hétköznapok zuhanásainál és szárnyalásainál is ott voltál: vittél a nőgyógyászhoz, amikor rázott a görcs, sütöttél nekem szülinapi melegszendvicset; öleltél, amikor szakítottak velem, és szereztél nekem méregdrága koncertjegyet Bécsbe. Munka után gyakran ráhúztunk, és a teraszon gubbasztottunk, hogy mély beszélgetésekkel támogassuk egymást. Vonzalom helyett testvéri szeretet volt közöttünk, amit a humor, a cinkosság és a mindkettőnkben erősen dolgozó gyermeki én fűszerezett.

Azt hittem, nyitott könyv vagyunk egymásnak, de most már tudom, kettőnk közül csak én mertem felfedni lelkem legfájóbb titkait. Hittem, annyit adok, amennyit tőled kapok, hogy kicsit támaszod lehetek, egy őszinte mankó, aki megnyugtat, amikor egy hűséges társról és gyerekekről álmodsz, amikor az anyagiak miatt rágod a körmöd, amikor a magány nem engedi az elalvást, egy autóbaleset a mozgást, egy betegség az étkezést, a szorongás az életet. Hittem benne, hogy hiszel nekem: ahány ember, annyi forgatókönyv, csak azért, mert nem azt az életutat járjuk, mint a többség, az út még lehet jó és szép. Akkor, ott hittél nekem, ezt tudom, de a társtalanság és a magány fojtogató kudarcként telepedett rád – és végül legyőzött.

Tudod, volt egy pillanat, amikor elöntött a harag, mérges voltam, hogy a könnyebbik utat választottad, hogy megfutamodtál, de tudom, az ítélkezés joga nem engem illet, sőt néha úgy érzem, hogy mindennél több bátorságra volt ahhoz szükség, hogy a halált válaszd.

Miért nem vettem észre, hogy ekkora a baj?

Miért nem hajtottalak el szakemberhez?

Miért nem mondtam ki, hogy bármikor számíthatsz rám?

Miért nem segítettem jobban?

Miért nem voltam jobb barát? – a kínzó kérdések nem csillapodnak. Bűntudatom van, és most én érzem úgy, hogy kudarcot vallottam. Jó nagy pofon ez, nagyobbat nem kaphat az ember, mert visszafordítani, jóvá tenni, meggyógyítani már nem lehet. Vége van! Egyedül hagytál mindannyiunkat, édesanyádat, húgodat, unokahúgaidat, barátaidat, kollégáidat. Mindannyian túl kevesek voltunk ahhoz, hogy boldogulj. Nem miattunk, velünk. De elfogyott belőled az erő az élethez, a színészkedéshez, az örökös jópofasághoz. Talán tiszta lappal indulhatsz, egy másik életben, amiben úgy hittél. Talán ott könnyebb és jobb lesz, egy másik sors, egy másik szerep. Ezt kívánom, teljes erőmből!

Elmentél, eltemettünk, de én még mindig várom, hogy újra együtt ebédeljünk a szagos munkahelyi menzán, ahol ezúttal is kétfélét rendelünk, hogy elfelezhessük.

Ne haragudj rám, még nem tudok elköszönni. Barátságunkba még kicsit megkapaszkodnék.