Életmód

Nyári élmények: címerező tábor

A mostani gyerekek nem tudják, hogy milyen egy építőtábor. Szülőként élményeket fizetünk ki, a lényeg, hogy jól érezze magát a gyerek, pihenjen, nyaraljon. Esetleg nyelvet tanuljon. Most némi nosztalgia következik, cseppnyi kukoricacímerezéssel vegyítve.

A mi giminkben hagyománya volt a címerező tábornak. Természetesen én sem hagyhattam ki, és a mai napig elmosolyodom, amikor eszembe jut. Pedig fárasztó volt, de ennek ellenére mindnyájan imádtuk.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy mi pénzt kaptunk a munkánkért, szóval nem ingyen dolgoztunk a címerező táborban. 1990 nyara volt, irtózatos hőség, a kukoricaföldön pedig csak a kis kocsikkal, kannákban kiszállított víz enyhítette a szomjunkat. Ugye, mondanom sem kell, hogy szénné égtünk? A kukoricalevelek több helyen felvágták a kezünket, az első 5 nap maga volt a pokol, aztán megszoktuk. Azok, akik nem először voltak címerezni, csak nevettek, mi voltunk a zöldfülűek, akik leégnek, megsérülnek. A meló valóban fárasztó volt, hiszen reggeltől estig dolgoztunk, de a csapat jó hangulatban haladt a sorok között. És persze volt egy egészséges termelési verseny is, a csapatvezető tanár esténként felolvasta, hogy ki hány sort teljesített, amivel sikerült elérnie, hogy másnap még keményebben toljuk.

Egy nagy magtárban aludtunk, az egyik szinten a tanárok, a másikon a fiúk, és a harmadikon a lányok. A lányok szintjén rendszeresen denevérek röpködtek éjszakánként, el kellett telnie némi időnek, mire rájöttünk, hogy egyáltalán nem bántanak minket, és nem akaszkodnak a hajunkba, ők sokkal jobban tartottak tőlünk, mint mi tőlük. Vécé, zuhanyzó kint volt, műszak után mindenki harcot vívott azért, hogy kapjon szabad zuhanyzót. Életmentő volt a fárasztó nap után a langyos zuhany és a tiszta ruha, meg némi krém a leégett felületekre. A vacsorákra emlékszem, hogy finom volt, de az jótékony homályba vész, hogy milyen ebédet ettünk. Azért nagyon nem kellett sajnálni minket, mert egész nap a szomszédos sorban haladókkal dumáltunk, röhögcséltünk, szóval kellően szociális élmény volt a címerezés. Az is érdekes volt, hogy a tanáraink mennyire másként viselkedtek nem iskolai környezetben, azok voltak a legjobb fejek, akikről egyébként nem is gondoltuk. A fizetésre már nem emlékszem, de biztosan tudom, hogy az első Adidas edzőcipőmet ebből a nyári keresetemből vettem  Budapest egyetlen Adidas-boltjában, a Váci utcában, ahol órákig álltam sorba azért, hogy bejuthassak.

Nyári élmények: címerező tábor

Egyetlen levelet küldtem a szüleimnek a táborból, ami lehet, hogy kicsit túl drámaira sikerült, mert aznap, amikor megkapta az anyukám, felolvasta a bátyjának, aki azonnal kocsiba ült, és a táborba hajtott, hogy szerencsétlen unokahúgát kimentse onnan. Szerencsére velem nem is találkozott, csak az iskola igazgatójával, aki megnyugtatta, hogy minden rendben, élek és túlélek, ezért annyira hálás volt szegény nagybátyám, hogy vásárolt az összes címerezőnek egy hatalmas tálca krémest, majd hazament.

Mondjuk, ebben a táborban nem volt gond esténként, hogy a tanárok nem tudnak rendet tartani a randalírozó diákok között, mert gyakorlatilag bedőltünk az ágyunkba legkésőbb kilenckor, hiszen hatkor keltünk, és utána indult a robot.

5 dolog, ami itt történt meg velem:

  • Lenyeltem egy sáskát, mert pont dumáltam, berepült a számba, és pont be is csuktam, szóval ettem nyers bogarat.
  • Csak itt aludtam egy légtérben denevérekkel.
  • A kolompolós-ivós autó jelzésére rohantam elő a kukoricasorok közül, hogy végre ihassak.
  • Rendszeresen hat előtt keltem fel nyáron.
  • Először dolgoztam fizetésért, 15 éves voltam.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top