Nem értem, miért gyűlölöm ennyire a testem

Tényleg nem értem, miért utálom ennyire a testemet. Nem értem, hogy olyan csodálatos dolgokat viszek véghez, de mégis, néha úgy érzem, hogy csak és kizárólag az számít, hogyan nézek ki abban a rohadt felsőben. Nem bírom felfogni. Intellektuálisan, az agyammal persze felfogom, hogy a média, a szépségideálok, magazinok, reklámok, Hollywood és a Photoshop hibája az egész. A fejemben értem. Tudom, milyen támadásnak van kitéve az agyam mindennap, mégis ez az önutálat bekúszik sunyin a gondolataim közé, és úgy viselkedik, mintha a fejem az ő tulajdona lenne.

Értem logikusan és racionálisan, hogy túlságosan negatív színben látom a testemet. Tudatos fogyasztó vagyok, kerülöm a magazinokat, nem eszem össze mindent, és a tévében is válogatott műsorokat nézek. Nem bombázom magam feleslegesen a irreális nőideálokkal.

És mégis. Minden tudatos erőfeszítésem ellenére nem tudom megakadályozni, hogy ne gyűlöljem a testem.

Úgy megyek aludni, hogy a fejemben edzésterveket szövök. Úgy eszem a kenyeret, mintha ez lenne a hét főbűn közül a legsúlyosabb. Elkerülöm a tükörképemet. Elrejtem a testemen azokat a részeket, amelyekről azt gondolom, elfogadhatatlanok. Elgörgetem gyorsan az Instagramon a szép nők képeit, és automatikusan feltételezem, hogy az életük biztos jobb, mint az enyém. Kritikus és ítélkező lencsén keresztül szemlélem magam. Azt hiszem mélyen, hogy a szebb és boldogabb élet akkor következik be, ha valaki 34-es ruhát hord.

Pedig sikeres vagyok az életem sok területén. Intelligens vagyok. Ambiciózus vagyok. Elértem a céljaimat. Szenvedélyes és törődő ember vagyok. Megbízható és őszinte vagyok, és azt hiszem, sok ember jó véleménnyel van rólam. Karriert építettem, még a CNN is meginterjúvolt, olyan sikereket tudhatok magam mögött. Sőt két könyvem is megjelent. De nem vagyok vékony, nem vagyok dögös.

Soha nem fogom megérteni, hogy miért csak ez számít, hogy egy nő hogyan néz ki.

Minden tehetséget, erőfeszítést, sikert, intellektust maga mögé utasít az, hogy dögös legyen. Ez az egy számít. A nők dögössége a legfőbb cél. És ezt utálom. Lehet, hogy kevésbé utálnám, ha dögös lennék, és profitálnék ebből a rendszerből. Lehetnék dögös, szentelhetném annak az életemet, hogy tökéletes testet csináljak magamnak. Vannak erre lehetőségeim. Lehet, hogy ez az én lázadásom, hogy leszarom, nem akarok dögös lenni. Nem akarom azzal tölteni az életemet, hogy elfogadható legyen másoknak a testem. A nők börtöne az, hogy elég jó test nélkül nem értékelik őket, nem értékelik magukat. Mindegy, hogy mit értek el, ha nem elég jó a testük, akkor nem érzik jól magukat.

Miért utálom a testem? Mert azt hiszem, utálnom kell. Mert büntetem magam, hogy nem vagyok elég jó, elég dögös, elég vékony. Gyűlölöm a testem, mert nincs más, amit utálhatnék. Gyűlölöm, mert mérges vagyok, és könnyű a testemre fókuszálni a haragomat. Utálom, mert nem vékony természeténél fogva, mert azt tanultam, hogy ez így nem elég jó. Mert azt hiszem, hogy az utálattal majd motiválom magam arra, hogy változtassak rajta. Gyűlölöm, mert nem döntöttem még úgy, hogy máshogy érezzek. Nem döntöttem még úgy, hogy a testem megérdemli, hogy szeressem.