Azért jöttetek, hogy megegyétek a gyerekeinket? – Endre és Erika az indiánok földjén

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Azzal, hogy repülőre vagy buszra szállsz, és elmész egy idegen országba, még nem utazol. Csak bekukucskálsz a kulcslyukon, de nem értesz semmit az ottaniak kultúrájából, gondolkodásából. Az utazás ott kezdődik, hogy kilépsz a komfortzónádból, fölakasztod valahol a függőágyadat, és ha úgy alakul, igyekszel kézzel-lábbal elérni, hogy mégse vágják le a fejedet. Mint Endre és Erika.

Kevesen vannak, akik mindjárt Guatemalával kezdik az utazást. Hogyan is történt?

Nagy Endre: Úgy kezdődött, hogy egyetem után nem akartam rögtön dolgozni. Földrajz szakon végeztem, és hallottam arról, hogy van egy európai uniós önkéntes program, melynek keretében, ha találsz egy fogadó és egy küldő szervezetet, kimehetsz valami hasznos munkát végezni. Így jutottam ki 2005-ben fél évre Guatemalába. Mindegy, mit kell csinálnom, gondoltam, a lényeg, hogy a maják földjét megnézhessem. A felkészítésen találkoztam Erivel, aki éppen Olaszországba készült. Kicsit beszélgettünk, de nem foglalkozott velem.

„Guatemalából új emberként jöttem haza. Huszonhárom éves létemre addig fogalmam sem volt az életről, az emberi kapcsolatokról. Ott nyílt ki a világ, és kapott más értelmet a létezés.”

Milyen volt a munka?

Egy őserdei parkban dolgoztam, tanösvényt, pillangó- és gyógynövénykertet építettünk, hétvégente pedig a környező romvárosokat jártam végig. A végén maradt még három hónapom, és elindultam a megspórolt pénzemből azokra a helyekre, amelyek izgattak: Hondurasba, Nicaraguába, El Salvadorba.

Egyedül?

Aki hátizsákkal utazik, sosincs egyedül. Ha megszállsz egy hostelben, mindig találkozol hasonló emberekkel – ő jön délről, én északról, szóba elegyedünk, beszélgetünk arról, ki merre járt.

Endre a Torres del Paine csúcsai alatt (Chile, 2014. október)
Endre a Torres del Paine csúcsai alatt (Chile, 2014. október)

Az angollal el lehet boldogulni?

Akiknek elég, hogy az egyik gringó hosteltől eljussanak a másikig, azoknak elég. Közép- és Dél-Amerikában minden turista ugyanazt az utat járja végig: ugyanazt a vízesést, ugyanazt a romvárost nézik meg, ahol megvan a turistákat kiszolgáló infrastruktúra, így a külföldi nincs rákényszerítve arra, hogy a helyiekkel beszéljen. Nekem ez egy idő után terhes volt. Nem akartam sokadszor is végighallgatni az amerikaitól meg a franciától, hogy járt a Machu Picchunál, mert én is jártam már... tizenkétszer. Nekem sokkal izgalmasabbak a helyiek, úgyhogy tanulgattam spanyolul.

Erika, te is idegenkedtél attól, hogy beállj a mindennapi darálóba?

Lendik Erika: Először én is önkénteskedni kezdtem: egy olaszországi rehabilitációs központba kerültem, szellemi és testi fogyatékossággal élők közé. Nekem Olaszország a nagy szerelmem, a mai napig úgy megyek oda, mintha a második otthonomba mennék.

Tartottátok egymással a kapcsolatot?

Endre írt néhányszor „hogy vagy? én jól vagyok” hosszúságú üzeneteket, amelyekre én hasonló mélységben válaszoltam. (Akkor egyébként menyasszony voltam, tehát nem igazán voltam nyitott.) Miután hazajöttem Olaszországból, elkezdtem dolgozni egy multinacionális cégnél, de öt hónap után úgy éreztem, el kell mennem Endrével az esőerdőbe. Akkor már együtt voltunk.

„Elkezdeni nagyon nehéz, mert ki kell lépni a komfortzónádból ahhoz, hogy idomulni tudj a helyi viszonyokhoz, de minél nagyobb lépést teszel ezen a téren, annál nagyobb hatással van rád az utazás.”

Endre, az itthoni munkaerőpiacon mikor próbáltad ki magad?

Elvileg földrajztanár volnék. Miután hazajöttem, a szüleim szerették volna, hogy dolgozzam. Bementem a munkaügyi központba, és láttam, hogy legfeljebb árufeltöltőnek állhatnék be. Hazafelé betértem egy utazási irodába, és kérdeztem, ha jól ismerem Nicaraguát, Belize-t, Hondurast és még néhány országot arrafelé, megfelelnék-e túravezetőnek? Az ötödik helyen azt tanácsolták, próbálkozzam kalandtúrákat szervező irodáknál. Így kezdtem el dolgozni az iKalandnál. Az volt az első évük, elsősorban sítúrákat, hegymászó utazásokat szerveztek, én hoztam nekik közelebb az esőerdőt és az indiánokat. Két év együtt töltött idő után elváltak útjaink, s mivel ez idő alatt kiderült, hogy Magyarországon is van igény hátizsákos, kis csoportos túrákra, azóta én is szervezek ilyeneket.

Az asháninka törszfőnökkel és feleségével (Peru, 2013. június)
Az asháninka törzsfőnökkel és feleségével (Peru, 2013. június)

Hogyan kezelik a turistákat a dél-amerikai országokban?

Erika: Attól függ, hol. Peruban és Bolíviában például eléggé barátságtalanok. Két kedvenc helyünk van: El Salvador és Kolumbia. El Salvadorban nagyon kedvesek az emberek: megállítanak, megvendégelnek. A kisboltban megkocogtatják a vállad: „Te ugye külföldi vagy? Akkor én állom a cehet.” Nekik megtiszteltetés, hogy külföldivel beszélgethetnek.

Endre: Nagyon kevés turista jár arra, leszámítva a szörfösöket az óceánparton. Aki maja romokat szeretne látni, Guatemalába megy, mert az El Salvador-iak nem annyira látványosak.

Kolumbiában miért kevés a turista?

Endre: Mert rossz a híre. Pedig nem igaz, hogy polgárháború van, mert az átlagemberek szintjén nem érezhető, hogy valami távoli amazóniai vidéken a katonaság harcot vív a gerillákkal. A kokainkereskedelem pedig része a gazdaságnak, de a maffiával a turistáknak nincs kapcsolatuk.

Voltak kifejezetten rossz élményeitek? Éreztétek magatokat komolyabb veszélyben?

Erika: Igazán komolyan nem. Paraguay fővárosában, Asunciónban egy tinédzser egyszer ki akart rabolni. Éppen a mosodába igyekeztem, a két kezemben egy-egy szennyes ruhákkal teli szatyor. Amikor megállított, arra gondoltam, vajon mit fog csinálni Endre koszos zoknijaival, és kitört belőlem a nevetés. Ettől annyira meglepődött, hogy eltette a bicskáját, és eloldalgott. Egyszer azonban sikerült kirabolniuk minket, a perui-ecuadori határon – csapattal voltunk, a hátizsákjaink egy kupacban, és épp azt vitték el, amelyikben a túrapénz volt, több ezer dollár.

Miért kell ennyi készpénzzel mászkálni?

Európában mindenki fizethet bankkártyával, de ez arrafelé nem így van. Automatából is sok helyen legfeljebb száz dollárt lehet kivenni. Mikor a perui-ecuadori határon elvitték a pénzünket, hónapokon át bankkártyát kellett használnunk. Az éves kártyahasználati díjunk kétszázhúszezer forint volt…

A Santa Ana-vulkán krátertavánál (El Salvador, 2015. június)
A Santa Ana-vulkán krátertavánál (El Salvador, 2015. június)

Nehéz helyzet lehet, amikor pénz nélkül maradtok, a repülőtök viszont csak hetek múlva indul. Olyankor mi van?

Erika: 2009-ben megtörtént: akkor is elvitték a pénzünket, és sokba került volna, ha előrébb hozzuk a hazautazás időpontját. Ráadásul el kellett jutnunk Guatemalából Kolumbiába. Annyi pénzünk maradt, hogy odautazzunk, de ételre és szállásra már nem lett volna elég. Azt találtuk ki, hogy elmegyünk Hondurasba a Moszkító-parton élő tawahka indiánokhoz, akiknél jártunk már korábban, és felajánljuk nekik, hogy angolul tanítom őket, cserébe megengedik, hogy a falu szélén kikössük a függőágyunkat, és naponta háromszor adnak abból az ételből, amit ők is esznek. Így töltöttünk el ott két hetet.

Hogyan keveredtetek oda először?

Endre: Véletlenül. Hondurasban adják a Föld legolcsóbb búvárigazolványát, ezért minden Közép-Amerikában utazgató turista megfordul arrafelé. Döntenem kellett: vagy búvárkodom, vagy utazom tovább. Engem jobban érdekelt a Moszkító-part, mert láttam a térképeken, hogy nem megy oda út. Kiderítettem, hogy egy pici faluig el lehet jutni busszal, onnan nem messze van egy folyó, amin heti egyszer lecsorog egy kereskedőcsónak. Bekéredzkedtem, és tanyáról tanyára utaztam. Éjszakánként megkértem egy-egy gazdát, hadd kössem ki a házánál a függőágyamat, így jutottam egyre mélyebbre az erdőben. Majdnem két hét volt, mire végigstoppolva a Rio Patucán elértem a Karib-tengert. Közben megismerkedtem az ott élő indiánokkal, főleg a tawahkák tetszettek nagyon.

Erika: Az utóbbi ötven évben nem nagyon láttak arrafelé fehér embert, pláne nem szőkét. Azt vettem észre egy idő után, hogy nem nagyon akarnak velem szóba állni. Már pár napja tanítottam őket angolul, amikor az egyik gyerek elárulta, hogy az anyukák szerint én születési rendellenességgel születtem, azért kék a szemem. Próbáltam elmagyarázni, hogy Európában sok szőke, kék szemű ember él, de nyilván nem nagyon értették.

Endre: Bár az első néhány nap mindig nehéz,

„legjobban az indiánok között érezzük magunkat, mert oda nem jutnak el a turisták. Pár napig bizalmatlanok, nem értik, mit keresünk közöttük. Volt olyan közösség, ahol azt kérdezték: azért jöttetek, hogy a gyerekeinket megegyétek? Úgyhogy mi két-három napig csak ülünk, hagyjuk, hogy járkáljanak körülöttünk…”
Dél-Amerika legmisztikusabb ünnepe, a Qoyllur Rit'i (Peru, 2013. május)
Dél-Amerika legmisztikusabb ünnepe, a Qoyllur Rit'i (Peru, 2013. május)

Erika: Fogdossák a hajunkat…

Endre: … míg szép lassan meg nem szokják, hogy ott vagyunk. Aztán egy gyerek elvisz a folyóhoz fürdeni, és onnantól haverság van.

Erika: A panamai emberák között történt meg velem, hogy egyik este nekiálltam a szokásos tornámnak, néhány perc múlva pedig azt láttam, hogy néhány méterrel odébb a gyerekek velem együtt gyakorolják a gyertyaállást. Eleinte csak furcsán néztek, de kis idő múlva az egész falu elkezdte próbálgatni, ki-ki a saját portáján.

Akik spanyolul sem beszélnek, azokkal hogyan kommunikáltok?

Endre: Kézzel-lábbal, ha nincs más. Nem is csak a nyelv okoz nehézséget, hanem a gondolkodásbeli különbség.

„Volt olyan, hogy Hondurasban már napok óta nem volt lehetőségem fürödni. A férfiak elmentek korán vadászni, én egyedül maradtam egy nénivel, és kérdeztem tőle, lehet-e fürödni a folyóban, mert pár kilométerrel feljebb láttam, hogy krokodilok vannak benne. Mondta, hogy nincs krokodil. Mondom, jó, és bementem a folyóba. Állok mellközépig a vízben, habzik a fejem, és jön a néni, néz furcsán. Mondja, hogy van lagarto. Az sokkal nagyobb, mint a krokodil.”

Erika: Más példa: Playa Muerto embera indiánok lakta falujában (Panama) csak egyetlen napot akartunk eltölteni, így megbeszéltük előre, hogy másnapra kérünk egy csónakot. Persze, mondták, csónak mindig van. Na, hát több mint egy hétre ragadtunk ott. A végén, mikor megláttam egy óceánjárót több kilométerre a partoktól, úgy integettem neki, mint egy hajótörött. Sokszor hallottuk tőlük, hogy nekünk óránk van, nekik pedig idejük.

És közöttük sikerül lelassulni, vagy frusztráló, hogy csak folyik el az idő?

Endre: A távolba nézés az indiánok nemzeti sportja, és nagyon gyorsan bele lehet tanulni. Amikor turistákkal megyek, szokták kérdezni, hogy nagyon megterhelő lesz-e az út, és amikor mondom, hogy tizenkét órákat fognak aludni, nem hiszik el. De azután, hogy este 6-kor lemegy a nap, semmit nem lehet ott csinálni, úgyhogy mindenki elmegy aludni. Reggel 6-kor, amikor felkel a nap, az indiánok elmennek vadászni, de nyolckor már visszajönnek, mert nagyon meleg van, és tele lesznek kullanccsal. Megfürödnek, ránéznek az állataikra, jön az ebéd, utána kiülnek a tornácra és néznek ki a fejükből a hőségben. Utána megint fürödnek egyet, és várják a vacsoraidőt.

Embera indiánok között Dariénben (Panama, 2015. február)
Embera indiánok között Dariénben (Panama, 2015. február)

Erika: Van egy kedves indián barátunk, Roni, aki el szokott kísérni minket egy hegyre. Nehéz volt megértetnünk vele, hogy ha megbeszéltük, hogy holnap megyünk, akkor az tényleg holnap legyen, akkor is, ha neki épp nincs kedve elindulni, mert a tehénkéivel lenne inkább.

Jártatok elszigetelten élő törzseknél is?

Erika: A legnagyobb öröm, amikor olyan törzsekre lelünk, akik legalább a népviseletüket megőrizték, és nem kínai pólókban rohangálnak.

Endre: Peruban vannak, akik tíz-húszfős családi kötelékekben élnek, de nem lehet bemenni közéjük, csak egy doktornőt fogadtak be, aki már tíz éve jár oda. Annyira közel kerültek a civilizációhoz, hogy elterjedtek köztük a betegségek.

Ti kaptatok el trópusi betegséget?

Erika: Elért minket néhány magas lázzal járó betegség, de azokat lehetett európai gyógyszerekkel kezelni.

Endre: Aztán Paraguay északi részén vannak az ayoreók, akik közül néhány család elvonultan él az erdőben, Amazóniában pedig tíz-tizenkét olyan közösséget tartanak számon, akik izoláltan élnek. Ők néhány generációval ezelőtt a misszionáriusok elől menekülve megszakították a kapcsolatot a külvilággal. Az arhuacók körében nagyon erős a közösségi szellem, nemcsak hogy egymás közt házasodnak, de nem is engednek be idegent. Körbevették a falujukat fallal, létrákon lehet átmászni. A legközelebbi város harminc kilométerre van, de terepjáróval négy óra alatt lehet megtenni, olyan az út. Nem is szeretnék, ha másmilyen lenne, mert kell ez a tisztes távolság nekik.

„Nagyon zárkózottak az ecuadori shuárok is. Mikor náluk jártunk 2013-ban, egészen megszoktak, és elfogadtak minket. De amikor visszamentünk egy csapattal a következő évben, összehívták a falutanácsot, és másfél órás vita után arra jutottak, hogy levágják a fejünket. Mindjárt a zsugorított zanza-fejek jelentek meg lelki szemeink előtt. Amikor korábban ott jártunk, még egy másik törzsfőnök volt hatalmon, és később megtudtuk, a törzs úgy ítélte meg, hogy veszélybe sodorta a közösséget azzal, hogy befogadott minket, úgyhogy le akarták vágni az ő fejét is. Végül beérték azzal, hogy fizessünk 600 dollár büntetést, amiért rájuk törtünk. ”

Aztán újabb tárgyalási menet után megállapodtunk abban, hogy fejenként tíz dollárért kivisznek minket lovakkal a falujukból. Valójában az indiánok nagyon barátságosak, nyitottak, csak próbálják az autonómiájukat őrizni. Igazából ők is tudják, hogy a turizmus jó - nem nagyon van más lehetőségük arra, hogy eltartsák magukat.

Az Ometepe-szigetet biciklivel jártuk be (Nicaragua, 2015. május)
Az Ometepe-szigetet biciklivel jártuk be (Nicaragua, 2015. május)

Mit szólnak az ilyen jelenetekhez a turistacsoportjaitok tagjai?

Endre: Ebben az esetben például megijedtek, de utólag ez lett a legnagyobb élményük. Persze azért nem minden csoportnak jut ilyen. Akik akkor velünk voltak, tudták, hogy bármi megtörténhet, lehet, hogy nem mindig lesz lehetőségünk enni, és hogy az utazásnak nem minden pillanata kiszámítható és szervezhető.

A hivatásos túravezetés még mindig rejt izgalmakat számotokra?

Endre: Igen. Én azt szeretném megmutatni, hogy az utazásban nem az az izgalmas, hogy pipálgatunk, kitűzzük a zászlókat, hogy „itt is jártunk”. Peru például sokkal több a Titicaca-tónál, a Machu Picchunál, Cuscónál és a Nasca vonalaknál. Vagy ott van Kolumbia: olyan vízeséseket láttunk, hogy elállt a lélegzetünk, de nevük sincs, mert arrafelé az ilyen látványból akad minden második falu szélén.

Erika: Azért vannak mélypontok néha.

„Olyan ez nekem, mint a csoki: nagyon szeretem, de ha csak csokit eszem, hányingerem lesz tőle. Ha viszont sokáig nem eszem, nagyon vágyom rá. Ha egy ideig nem utazunk, borzasztóan elkezdünk vágyni a hátizsákos életre: úgy indulni neki minden napnak, hogy ma bármi megtörténhet.”

Endre: Persze jó lenne néha kicsit egy helyben is ülni. Mikor a távolból látom a Facebookon, hogy a haverok fröccsöznek a Balaton-parton, nagyon szeretnék közöttük lenni.

Ritka, hogy egy pár egyformán bírja azt a mentális megterhelést, amit az utazások közben adódó extrém élethelyzetek jelentenek. Nektek ez hogyan sikerül?

Erika: Endrével nagyon jól el lehet beszélgetni, de mivel férfi, egészen másképp működik az agya. Ez sokszor előny a problémamegoldásban, de nemegyszer meg nem értéshez vezet. Az utazás párkapcsolati és személyiségfejlesztő terápia is. Sohasem ugyanaz az ember jön haza, mint aki elment. Kiélezett helyzetekben sokszor vagyunk teljesen egymásra utalva – ilyenkor megmutatkoznak a másik valódi belső tulajdonságai.

Endre: Amikor 2009-ben Erika először jött velem, egy hónap után azt mondta, neki elege van, és hazamegy.

Tömegközlekedés (Bolívia, 2014. szeptember)
Tömegközlekedés (Bolívia, 2014. szeptember)

Erika: Vicces volt, mert mindketten naplót vezettünk. Endre is azt írta akkoriban: „Erit visszaviszem a fővárosba és fölrakom az első repülőgépre”. Én ugyanezt gondoltam. Aztán eltelt két-három hét, és elsimultak a dolgok. Most visszagondolva nem is értem, akkor mi jelentett gondot. Vödörből kellett mosakodni, és nagyon hideg volt a víz, tele volt csótánnyal az ágy… És?

Endre: A csótány nem harap. Jobb, mint a pók…

Erika: Igen, de ahhoz, hogy ezekre úgy tudjak nézni, mint jelentéktelen körülményekre, kellett az a néhány év, amikor szünet nélkül úton voltunk. Volt időm arra, hogy valóban kilépjek a komfortzónámból.

Endre: …az már biztos nem lesz probléma otthon, hogy egy hétig nincs meleg víz.

Erika: Amikor Endrével először útra keltem, az volt a legnagyobb félelmem, hogy elrabolják az irataimat. Megtörtént, túléltük és most már azt is tudjuk, hogy olyankor mit kell csinálni.

Azt mondjátok, „otthon”. Mit is jelent ez most pontosan?

Erika: Mostanában huzamosabb ideig tanítok, és csak időnként csatlakozom Endréhez. A kétlakiság lesz a megoldás a számunkra: a teleket kint töltjük, a nyarakat pedig Magyarországon, mivel idén szeretnénk egy biciklis-borozós, hátizsákos hostelt nyitni a Balaton-felvidéken a hozzánk hasonló vándorok számára.

Mindezt lehet gyerekkel is?

Erika: Persze! Akár kettővel is! 

Olvass tovább

Hozzászólások  ( 0 )
blog comments powered by Disqus