Velünk van a baj: nem tiszteljük az állatot, mielőtt leöljük és eszünk belőle

Minden évben van itthon itthon Luca-búza, régebben vízkeresztkor kivittem a nagymamámékhoz a tanyára, és odaadtam a tyúkoknak. Nem varrok Lucakor, nehogy bevarrjam a tyúkok seggét, és nem zavar, hogy soha nem tartottam baromfit. De törtem Borbála-ágat, és ismerem a hagymakalendáriumot is. 

Amire felfigyeltem,  az volt, hogy a karácsonyi népszokások, babonák nemcsak az emberre, a családra, de a jószágra is vonatkoztak. Az aranyosvízből – ez a karácsonyi szentmiséről hazafelé menet mert kútvíz – az állatok is kaptak. A dologtiltó napok is vonatkoztak rájuk – az előbb már említettem, aki Lucakor varr, az bevarrja a tyúkok seggét, azaz az új esztendőben nem tojnak majd, kevés lesz a tojás – a karácsonyi vacsora morzsáját a baromfi elé dobták, játékosan megvesszőzték a tehenek lábát, de a kakasét is, hogy nagyobb kedve legyen üzekedni. 

A jószággal, az állatokkal tisztelettel bántak, jól tartották őket, hiszen tudták, hogy a saját jólétük függ tőlük. 

Ennek a harmonikus együttlétnek az állat leölése volt a vége, igen. Ahogy a papám mondta gyerekkoromban: a jószágnak ez a sorsa.

Mostanában az étkezés körüli hisztéria van akkora, mint a testkultusz. Válogatunk, finnyázunk, ideológiát dolgozunk ki arra, miért nem eszünk meg ezt vagy azt. Régen elfogadtuk a természet kincseit, ettük, amit az élet ad. Megáldottuk, megköszöntük, megbecsültük.

Ma nem a húsevéssel vagy a finomított kristálycukorral van gond. Hanem azzal, hogy nincs bennünk tisztelet az étel iránt. Azzal, ahogy az állatokkal bánunk, mielőtt leöljük és megesszük őket.

Velünk van a baj, túl sokan vagyunk, ezért csalunk, felduzzasztjuk és felhígítjuk az élelmiszereket, mesterséges adalékokkal silányítjuk el, kínozzuk az állatokat a tartás során, a leölés során is, vegyi anyagokkal pumpáljuk tele a zöldségeket és a gyümölcsöket, hogy nagyobbak, tetszetősebbek legyenek.

Forrás: Agroinform

Azzal van a baj, hogy nem annyi ételt veszünk, nem annyi ételt eszünk, amennyire szükségünk van, hanem sokkal többet, még annál is többet, amennyi pénzünk van, aztán kidobjuk az ételt, és indulunk megvenni a következő adagot, aminek a háromnegyedét megint kidobjuk. Ha annyit vennénk el, amire valóban szükségünk van, újra helyreállna a rend.

Magyarországon évente kétmillió tonna ételhulladék keletkezik. Ezt mi vesszük meg, és mi nem esszük meg.

Persze lehet trendet meg tudományt csinálni a semmiből, lehet százmilliókat keresni az evésből, de az a tényeken nem változtat. Ez a mi közös bűnünk saját magunk ellen.