“Ha nem akarunk, sose öregszünk meg” – Lengyel Nagy Anna, a 70 éves világutazó

Anna nemcsak hátizsákos utazó, hanem rádiós riporter, aki a mára már legendássá vált Embermesék című műsort készítette 30 évig. Nem újságírónak, hanem krónikásnak vallja magát, aki jól tud beszélgetni az emberekkel, és akit hajt előre a benne égő kíváncsiság.

Mi lenne saját magadhoz az első kérdés az Embermesékben?

Nem lennék riportalany az Embermesékben. Sosem értettem, hogy az emberek mitől tárták fel előttem és rajtam keresztül sok százezer hallgató előtt évtizedeken keresztül a legmélyebb érzéseiket, mitől mondták el a személyes történetüket, mindazt, amiről én valószínűleg nehezen beszélnék a nyilvánosság előtt. Talán azért, mert mindig észrevettem az apró félmondatokat, gesztusokat, amikből kiderültek az igazán izgalmas részletek. Az én történetem az én történetem, én nem hiszem, hogy ennyire meg tudnék nyílni. Utólag is nagyon hálás vagyok nekik ezért.

Most is hasonló műsordarabokat készítek. Kilenc éve hívok fel apróhirdetéseket, amiben egy elpöttyentett jelző vagy eredeti megfogalmazás megfogja a képzeletemet. A fejemben ilyenkor rögtön kialakul egy novellaféle, és erre a ráérzésre alapozva hívok fel egy-egy hirdetőt. Persze nem mindenki akarja elmesélni a saját történetét, hogy aztán visszahallja a rádióból. Nagyjából tíz telefonbeszélgetésre esik egy használható. Sokszor tévedek is a megérzéseimben. De máskor lehet, hogy csak “rozsdás háztartási szűrő eladó” vagy “sertést cserélnék kocsira” leírás szerepel a szövegben, viszont kikerekedik belőle néha egy csoda, egy személyes vallomás, egy váratlan fordulat, egy őrületes vagy bizarr mai történet, ami számomra is merő meglepetés. Talán egyfajta történetérzékenység ez, amiben mindig az inspiráló oldalon álltam, nem azon az oldalon, ahol magukról mesélnek.

Ehhez kellett az a kíváncsi kalandorság, ami az utazásokra is elvisz. Egészen gyerekkorodtól már olyan voltál, akit le kellett vadászni a fáról?

Nem voltam vadóc, de a szabadság vágya mindig megvolt bennem. Mindenben a szabadságomat kerestem, függetlenül akartam élni, ami nem extrém individualizmust jelent, de nem szerettem sosem, ha le akarnak nyomni. A munkámban a világ szerencsése vagyok, nem akartak cenzúrázni, soha nem fogtak vissza. Nem nyúltak bele a műsoraimba a legvadabb politikai időszakokban sem. A régi Embermesékben persze megjelent a politika szinte mindig, de sosem direkt módon, csak az emberi, személyes történeteken keresztül. 

A szüleim mindig mondták, hogy kezelhetetlen vagyok és nem bírom a szabályokat. Az iskolában származtak ebből problémáim, volt olyan tanár, aki miatt érettségi előtt otthagytam a gimnáziumot, átmentem másik iskolába, ahol végül befejeztem az iskolát. A szabadság nem azt jelenti, hogy törvényen kívülinek tekintem magam, mert amúgy nagyon szeretem a rendet. Ha megígérek valamit, az úgy van, a pontosság az pontosság, az őszinteség az őszinteség, a megbízhatóság is rendkívül fontos számomra. Azt gondolom, hogy lehet rám számítani. Amikor felfedeztem, hogy nagyon fárasztó dolog hazudni, akkor szinte nyersen őszintévé váltam. Annyival könnyebb odaállni és azt mondani, hogy ne haragudj, hülye voltam, mint vádolni vagy hazudni. Nem is megy nekem.

A Machu Picchu, Peruban

Nem nehezíti meg az életedet ez a nyers őszinteség?

Örök barátságaim élnek és virágoznak, nem nagyon akadnak emiatt konfliktusaim. De én már ahhoz öreg vagyok, hogy elviseljem magam körül azokat az embereket, akik nem bírják az őszinteséget.

Ebben az őszinteséggel is olyan példakép vagy akkor, mint az utazásokkal. Mint amikor azt mondják neked, hogy “helyettünk utazol“.

Sok ember gondolja azt, hogy példakép vagyok, pedig ilyen célom sosem volt, én csak a hajlamaim szerint élek. Nem vagyok minta, nem való ez az utazgatás mindenkinek, de aki indíttatást érez, az induljon neki. Egyáltalán nem luxuskörülmények között vágok neki a világnak, annyival több minden történik így, hogy hátizsákosként utazgatok, és olcsó, sokágyas, hálótermes hostelekben szállok meg, és összeismerkedek, akivel csak lehet. Mikor meg már elegem van, mondjuk az idegen alvótársak lábszagából, a kényelmetlenségből, akkor néha kiveszek magamnak egy szobát fürdőszobával. De mondhatom, hogy az igazi élet nem az előkelő hotelekben zajlik.

Az olyanokra viszont szeretek költeni akár nagyobb összeget, mint például a marseilles-i hallevest, a bouillabaisse-t helyben megkóstolni. Az belekerül 50-60 euróba, de egyszer meg kellett élni. Néha muszáj dőzsölni, mert az megint egy másik dimenzióhoz segít hozzá. Most például nem hátizsákosan és nem egyedül indulok útnak, egész fiatal korom óta imádom a búvárkodást, úgyhogy két hétre búvárkodni megyek. Ez is dőzs. Vagy a Vörös-tengerhez menni. Az is dőzs. Szeretek néha-néha egy jó helyen vacsorázni, sűrűn járok színházba, moziba még többet, mindig is így voltam vele. Külföldön viszont sosem megyek színházba, moziba, vagy akár múzeumba, mert ott egészen másfajta izgalmakat akarok átélni.

Egy hintán Cuenca fölött, Ecuadorban

Olyan izgalmakat, mint például az opálbányászat Ausztráliában?

Tízezer véletlennel kezdődött, hogy oda kerültem. Az Embermeséken keresztül történt, az egyik hallgatóm küldte ki az adások felvételeit a fiának Svájcba, mondván, hogy hallgasd meg, így élünk mi itt, Magyarországon. A kazetták valahogy eljutottak egy bizonyos Gusztihoz, aki Sydney mellett egy rádiót működtetett, és később kiderült, hogy éveken keresztül adogatta le ezeket a történeteket az ő kis helyi rádiójában. Én senkit sem ismertem ebből a körből, se a svájci fiút, se Gusztit, sőt nem is tudtam a dologról. Végül megtaláltak, Guszti és a felesége hívtak el magukhoz Ausztráliába, és szerveztek nekem egy kis ausztráliai körutat. Az egyik állomáson egy vadnyugati faluba értünk, a sivatag közepén, ahol van ez az opálbánya, amit az aranyláz hangulata leng körül.

Kereskedőhajók a Mekong folyón

Két napig voltam ott 2000-ben, és azt gondoltam, hogy felesleges onnan továbbállni, mert ez a hely egyszerűen varázsos, óriási, vad történetekkel van tele. Ugye ahol dollármilliókat lehet találni, oda vad emberek, kalandorok, kincsvadászok mennek, 45 náció, 40 nyelv, és ömlöttek rám a mágikus történetek két napig. Akkor úgy határoztam, hogy ha már nem Márquez tévedt ide, pedig neki kellett volna, akkor nekem kell visszajönnöm és írni róluk egy könyvet. Két és fél évvel később, amikor éltem a korai nyugdíj lehetőségével és még egy szponzorom is akadt a könyvre, visszamentem és gyűjtöttem az ottaniak történeteit. Így kerültem a bányászokkal az opálbányába, átvettem a ritmusukat, ami őrületesen lassú, mert ugyebár a kincs, az megvár.

Volt ott hajdani SS-tiszt, ‘56-os magyar, háborút megjárt szerb, horvátok, olaszok, rengeteg görög, tele eltemetett múlttal és erős kincsvadász jelennel. Mind hozták a történeteiket arról, hogyan ölték egymást az opálért, vették el egymás asszonyait, vagy hogy a tárna mélyére taszították azt, aki kincset lopott a másiktól… Szóval nem lettem opálbányász, hanem maradtam krónikás itt is. Aztán itthon meg is jelent a róluk írott könyvem, Fehér ember a lyukban címen.

Quilotoa-kráter, Puerto Lopez

Az utazásokkal is folytattad az Embermeséket, történeteket gyűjtesz?

Nem, amikor utazom, akkor nem kérdezősködöm. Az empátiát, kíváncsiságot nem lehet levetkőzni, de amikor utazom, akkor a saját életemet kell megoldanom, akkor élek, nem pedig történeteket hallgatok. Azzal a példával tudnám szemléltetni, hogy ha valaki egyfolytában csak fotózik, akkor kívül marad, dokumentátorként, egy kis kamerán látja az életét. Nem lehet folyton krónikásszerepben lenni. Az igazi, az a megélt dolog, ott én vagyok a tét, a túlélés. Nagy meló az ilyen fajta utazás. De atmoszferikus hangokat azért mindig felveszek, és később, itthon, egy-egy rádiós műsordarabban ezekre dumálok rá, közvetítem a helyzeteket, ilyenkor ott érezhetik magukat velem a hallgatók. De csak így, hangokon és a blogomon keresztül jelennek meg az utazásaim epizódjai, a személyes élményeim, nem történetmesélőként vagy riporterként vagyok jelen bennük.

A fiadat is vitted már magaddal ilyen utazásra?

A fiamat utoljára talán 17 évesen vittem, de nem hátizsákosra. Ő az a fajta, aki szeret utazni, de nem vállalna annyi diszkomfortot, mint én. Amúgy azért nem esett messze a fájától, sportriporter lett belőle. Már ovisként ott volt mindig velem a rádióban, körülbelül 5 évesen elsajátította a vágást, kis magyar abszurdot összevágott az én kikukázott anyagaimból. A fiam egyenrangú partner számomra, és biztos jól tudnánk együtt járni a világot, de 37 évesen nem az a feladata neki már, hogy az anyukájával utazgasson.

Sokáig tangóztál is, mit tanított neked ez a tánc?

Nagy szerelem volt a tangó, leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy nőként megértettem, hogyan kell vagy kéne a női szerepeket megélni. Követni az erős férfi vezetését, de a mozdulataimmal mégis trükkösen befolyásolni őt. Erre elméletben jól rájöttem, de gyakorlatban nem sikerült perfektül alkalmaznom, mert egyenrangúság-párti vagyok, nem bírom a dominanciát. Semmilyen dominanciát nem bírok elviselni, a magamét sem.

Anna kalandjait követheted az útinaplóján: https://annacsavar.wordpress.com/

Olvass még többet nagy utazásokról:

• Felmondott, mindenét eladta, és világgá ment – fotók egy világutazó albumából
• “Nincs olyan ország, ahova ne utaznék el újra” – interjú Gunnar Garforsszal, aki a Föld minden országában járt
• Magyar kerekes székes stoppos a világ körül – interjú Nagy Bendegúzzal