2016. 10. 01. Malvin

„A magyar Teréz anya”, a drogos tinik megmentője

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Dr. Farkasinszky Terézia különleges ember volt, nevét mégis szinte csak a szakmájában ismerik. Pedig életművét elnézve megérdemelné, hogy sokkal szélesebb körben ismerjék és becsüljék. Portré egy nőről, aki fiatal anyukaként végezte egyetemi tanulmányait, és aki egy olyan korban alapozta meg a szenvedélybetegek intézményi kezelését, amikor drogosokkal foglalkozni majdnem akkora lázadásnak számított, mint drogozni.

1933-ban Túrkevén született, szegény, napszámos szülők gyermekeként. Eredetileg régész szeretett volna lenni, de édesapja betegsége miatt hamar az orvoslás felé fordult a figyelme. 

„46-ban vagy 47-ben apám nagyon beteg lett, kórházba kellett vinni, megoperálták, hosszú ideig orvosi kezelés alatt állt, s ez olyan sokba került akkor, hogy a kis házunkat, mindenünket el kellett adni. Valahogy akkor fogalmazódott meg bennem, hogy orvos leszek, és én majd ingyen gyógyítom a megbetegedett embereket” – mondta a Semmelweis Egyetem testnevelési kara által 2001-ben kiadott, Dr. Farkasinszky Teréz összegyűjtött munkái című kötetben megjelent interjúban, amelyet Domonkos László készített még 1987-ben.

Kiváló tanulmányi átlaga miatt azonban először politikai pályára igyekeztek rábeszélni, el is küldték a budapesti Lenin Intézetbe, ahol marxizmus szakra íratták be. Ez azonban nagyon nem tetszett neki, olyannyira, hogy idegösszeomlást kapott. A pesti kanyar egyetlen hozadéka az volt, hogy megismerkedett későbbi férjével, Simon Attilával, és amikor 1955-ben végre felvették a Szegedi Orvostudományi Egyetemre, első gyerekük már egyéves volt.

Dr. Farkasinszky Terézia (1933-1992)
Dr. Farkasinszky Terézia (1933–1992)

Fiatal anyaként, ellenszélben

Fiatal anyaként végezte a tanulmányait, miközben gondját viselte férjének is, aki megbetegedett, a család épphogy csak elevickélt abból a pár száz forintból, amit megkeresett egyetemi demonstrátorként. Eleinte a biokémia érdekelte, ám végül, szintén érzelmi motiváció miatt, az ideg-elmegyógyászat felé fordult. 1961-ben kezdett el dolgozni a SZOTE Ideg- és Elmegyógyászati Klinikáján. Természetesen a felnőttosztályon, mivel gyerekosztály akkor még egyáltalán nem létezett az országban.

„Akkoriban, hogy úgy mondjam, a klasszikus értelemben vett ideg- és elmegyógyászat dívott, amely messze nem tudott kitekinteni a világba, nem voltak lehetőségei, hogy a falakon kívül követni tudja a betegek útját […]” – mondta az 1987-es megjelent interjúban. „Csakhogy az idő tájban még távolról sem volt akkora társadalmi aspektusa például az alkoholizmusnak, mint napjainkban.”

A hatvanas évek vége felé Csongrád megyében, de az ország más vidékein is elkezdték termelőszövetkezetekbe szervezni a parasztságot, ami erős megrázkódtatást okozott ennek a rétegnek. Sokkal durvábban hatott rájuk, mint a Rákosi-korszak kollektivizálása, így az alkoholizmus széles körű terjedését vonta maga után. Maga dr. Farkasinszky Terézia úgy fogalmazott, ez az átalakítás „döntő mértékben felborította ezeknek az embereknek a lelki egyensúlyát”. A városi környezetbe áttelepített földművesek közül sokan nem találták a helyüket az újonnan épült társasházakban, így a helyzet tovább romlott.”

„Itt jött be a képbe, hogy Terike néni milyen ember volt” – mondta Arany Zoltán, a Szegedi Tudományegyetem mesteroktatója, aki több mint 20 éven át dolgozott a Dr. Farkasinszky Terézia Drogcentrumban, 6 évig vezetőként. „Korát megelőzve ő már akkor a környezettel együtt vizsgálta a problémát. Dr. Szilárd Jánossal közösen az elsők között fektették le a szociálpszichiátria alapjait is Magyarországon.”

„Terike néni olyan ember volt, aki soha nem nyugodott meg, azt mondta, mindig tedd nagyító alá, amit teszel, mindig tudatossággal közelíts hozzá”
„Terike néni olyan ember volt, aki soha nem nyugodott meg, azt mondta, mindig tedd nagyító alá, amit teszel, mindig tudatossággal közelíts hozzá”

A gyermekpszichiátria egyik úttörője

Bár dr. Farkasinszy Terézia az első időkben még az alkoholistákkal foglalkozott, azonban már a klinikára kerülve tudta, hogy gyermekpszichiátriával, illetve ifjúságvédelemmel, mentálhigiénés szakterületekkel szeretne foglalkozni. Erre azonban várnia kellett 1968/69-ig, amikor – részben az ő nyomására is – létrejött Szegeden az ország első gyermekpszichiátriai osztálya, igaz, az ígérthez képest feleannyi ággyal.

„Mire a diplomámat megkaptam, megszületett a második gyerekem. Apróságok között éltem. […] érdekelt ez a terület” – mondta az 1987-ben megjelent interjúban. A gyermekpszichiátrián Szilárd Jánossal és Vargha Miklóssal dolgozott együtt, itt láthatta, „hogy azok a családi problémák, amelyek miatt a felnőttek bekerülnek a pszichiátriai osztályra, tulajdonképpen hogyan, mi módon jelennek meg a gyermekeknél. Hogyan tükröződnek magatartási, tanulási problémáikban”.

1975-ben a városi tanács kórházában kezdett dolgozni, abban a reményben, hogy ott majd lehetősége nyílik egy serdülők számára fenntartott osztályt kialakítani. Ez nem valósulhatott meg, de még ennek az évnek a végén meghalt dr. Bácskai Józsefné, az Ifjúsági Ideggondozó Intézet főorvosa. Dr. Farkasinszky Terézia 1976 januárjában megbízást kapott az intézet vezetésére, ahol főleg 14 év alatti, illetve 15–19 éves fiatalokkal kellett foglalkoznia.

Az első drogambulanciák Magyarországon: Szeged és Pécs

„Terike néni olyan ember volt, aki soha nem nyugodott meg, azt mondta, mindig tedd nagyító alá, amit teszel, mindig tudatossággal közelíts hozzá” – mondta Arany Zoltán, aki szerint a mindenki által Terikeként, Terike néniként, vagy a közelebbi barátok által Sinszkiként emlegetett doktornő mindenkivel megtalálta a hangot, a kórházigazgatótól a tanácselnökig, a serdülőtől a szülőig.

„Nagyon sok embert ismerek, akit ő kezelt és közülük jó néhányan kollégáim is lettek. Terike nénit istennőként tisztelték, mindenkit inspirált, de ha szigorúan szólt valakire, ő volt az, akitől elfogadták a kritikát is. Ez nagyon fontos volt, mert a szenvedélybetegek ellátásában a hitelesség az egyik legfontosabb tényező. Ahogy pedig ő csinálta itt a dolgokat, annak volt súlya. Ha valamivel nem értett egyet, simán bement a polgármesteri hivatalba, leült az ajtó elé és addig nem ment el onnan, amíg meg nem oldották az ellátás vagy a betegek problémáját. Nehezen lehetett neki nemet mondani, nem azért, mert agresszív lett volna, hanem mert mindig hitelesen és meggyőzően érvelt.  Egyébként mindig bosszantotta a bürokrácia, mert úgy érezte, hogy azzal csak a gyógyítástól veszik el az időt és az energiát. Egy jó példa erre, hogy előfordult olyan, hogy a rászorulóknak szánt zsíros kenyér beszerzésének az ambulancián nem volt megfelelő OEP-tétel, de olyan is volt, hogy a saját zsebéből adott pénzt egy-egy kliensnek, hogy tudjon enni valamit.”

Arany Zoltán, a drogcentrum vezetője
Arany Zoltán, 20 éven át dolgozott a drogcentrumban, 6 évig vezetője is volt

Akkoriban majdnem ugyanannyira deviáns dolognak számított szenvedélybetegekkel, főleg droghasználókkal foglalkozni, mint drogozni, ő azonban már akkor is tudta, hogy gyógyítani önmagában kevés, az egész rendszerrel, az őt körülvevő közösséggel kell foglalkozni.

„A lényeget tekintve ma már az is mindegy, melyik társadalmat említjük ebben az aspektusban: minden nemzetnek alapvetően fontos kell legyen a maga fiatalsága. Ám ha ez a fiatalság már ab ovo tömegesen vesz részt ilyen, egészségügyi, egzisztenciális és egyéb, nagyon súlyos következményekkel járó szenvedélyben, ebben az óriási pszichoszociális epidémiában: a jövő elképzelhetetlenül veszélyeztetett” – mondta a több mint 15 éve megjelent – és annál is korábban készült – interjúban, pedig akkor még sehol sem voltak az internetről pizzaként rendelhető dizájnerdrogok.

A kor szellemére jellemző, hogy a hetvenes években még senki sem tudta pontosan, hogy a kábítószer milyen mértékben terjedt el Magyarországon.

„Végeredményben nem tudjuk pontosan, mennyi az országban a narkósok száma – mondta dr. Farkasinszky Teréz az 1987-ben készült interjúban. – Harminc-negyvenezret emlegetnek, de legutóbb a tévében már ötvenezret mondtak. Őszintén mondom, hogy nem tudom… Erről semmiféle központi statisztikai adat nincs.”

Pedig a drog már ott volt az országban, hiszen már a 20. század elején is ópiumtól, kokaintól bódultak a fiatalok. Dr. Farkasinszky Teréz idejében sem volt ez másképp.

„Az ópiumot saját maguk állítják elő, a marihuánás cigarettát is, egyiket mákból, másikat kenderből – mondta a doktornő. – Az úgynevezett klasszikus, nem az egészségügyben használt […] drogok közül, biztos tudomásunk van róla, heroinhoz, hasishoz, kokainhoz, külföldön termelt marihuánához és LSD-hez is hozzá lehet jutni.”

„Akkoriban majdnem ugyanannyira deviáns dolognak számított szenvedélybetegekkel, főleg droghasználókkal foglalkozni, mint drogozni”

Megelőzte a korát

Dr. Farkasinszky Teréz felismerte, hogy a szenvedélybetegekkel a kapcsolatfelvétel a legnehezebb – ez egyébként a mai napig így van Arany Zoltán tapasztalatai szerint. Kitartásának és állhatatosságának köszönhető, hogy 1987. március 1-jén megnyílt Magyarország első drogambulanciája Szegeden.

 „Ebben az időben nem létezett Magyarországon az az intézményi, terápiás protokoll, amire szükség lett volna” – mondta Arany Zoltán, akivel az NLCafé olvasói már találkozhattak a függő fiatalok kezeléséről szóló cikkünkben. „Terike néni ezt a szegedi modellben foglalta össze: szorosan egymásra épülő elemekkel lehet ellátni a drogosokat. A drogambulancia, osztályos elvonó részleg és ifjúsági rehabilitációs otthon együttműködésével. A rendszert további blokkokra osztotta: gyógyító-megelőző blokk, szociális ellátási blokk, oktatási és szakmai blokk, illetve ifjúsági rehabilitációs-otthon blokk.  Felismerte azt is, hogy a megelőzés ugyanilyen fontos, ha nem fontosabb, ezért a környék iskoláiban felvilágosító program is kezdődött dr. Farkasinszky Teréz kezdeményezésére.

„A nevét viselő drogcentrumban a mai napig ott van Terike néni szelleme, amikor 2010-ben kineveztek a centrum vezetőjének, éreztem, hogy arra kell törekednünk, hogy ezt a lelkületet próbáljuk tovább vinni" – mondta Arany Zoltán. – "A fiatalokat igyekszünk ott megszólítani, ahol el tudjuk őket érni, ezért jött létre a »partiszerviz« szolgáltatásunk, amikor a segítőink, szakembereink szórakozóhelyeken, fesztiválokon beszélgetnek a fiatalokkal. Terike néni ezt már a hetvenes évek végén a Szegedi Ifjúsági Napokon megcsinálta. Felismerte, hogy a szakembereknek ki kell lépni a fehér köpeny és az íróasztal mögül, sőt, néha az intézmény falai közül is. Ő is így csinálta, katonai sátrakat állított fel a csapatával, és így segítettek a szenvedélybetegeknek. Ezen túlmenve pedig igyekezett felépíteni azt a szisztémát, azt a közeget, amellyel a fiataloknak igyekezett kedvet csinálni a tiszta élethez, a biztonságos közegben zajló programokhoz. Felolvasóesteket, filmklubokat szervezett, de létrehozta például a Füvészklubot is, ahol koncertekkel várták a fiatalokat, de közben a vendégek akár az ott lévő pszichiáterekkel, pszichológusokkal is beszélgethettek, kötetlenül, egy csésze tea mellett. A drogambulancia már a nyolcvanas években reggel nyolctól este tízig nyitva volt, ezzel is igazodva a kliensek életmódjához.”

Élete végéig a munkájának élt (Fotó: Dr. Farkasinszky Terézia Drogcentrum Szeged)
Élete végéig a munkájának élt (Fotó: Dr. Farkasinszky Terézia Drogcentrum Szeged)

Elhivatottságát és a viselkedészavaros gyerekek iránt érzett felelősségtudatát és önzetlenségét mutatja, hogy az 1993-ban megnyílt Deszki Rehabilitációs Központnak – amely a szatymazi Gyermek és Ifjúsági Rehabilitációs Centrum elődje – otthont adó telket saját pénzéből vásárolta és később a városnak adományozta. Tette mindezt annak ellenére, hogy jelentős vagyonra soha nem tett szert, amit pedig megkeresett, azt mind visszaforgatta a kezelésbe. „Ez nem szolgáltatás, hanem egy szolgálat” – egy mondatban így foglalta össze ars poeticáját, amelyhez haláláig hű maradt.

Folyamatosan kételkedett saját magában és a módszereiben, mindig újra és újra meg akart győződni róla, hogy jól csinálják-e, amit csinálnak. Tanulmányutakat szervezett Lengyelországba, ahova a szakembereken kívül klienseket is kiutaztatott, hogy láthassák, mások hogyan állnak lábra, hogyan szabadulnak meg a szenvedélybetegségtől. Progresszív szemléletéről tanúskodik az is, hogy már a nyolcvanas évek elején felismerte a marketing és a PR erejét: igyekezett minél több újsággal, rádióval felvenni a kapcsolatot, mert tudta, hogy széles rétegekhez kell eljuttatni a felvilágosító és érzékenyítő üzeneteket.

„Kollégái és kliensei sokszor mondták, hogy mennyire szerette az embert – mondta Arany Zoltán, a Drogcentrum korábbi vezetője. – Jellemző volt rá a kemény szeretet: pontosan tudta, hogy mikor kell az asztalra csapni, kedvesen odaszólni, vagy mikor kell pénzt adni valakinek egy falat ételre. Hitt abban, hogy lehet jobb, de tudta azt is, hogy ezért tenni kell, ezt pedig nem félt teljes vállszélességgel végigvinni. Nemcsak az egyénre figyelt, hanem a közösségre is, kutatta azoknak a családoknak a hátterét, akikkel foglalkozott, hogy hogyan kerülhetnének jobb körülmények közé, de közben például az erdélyi menekülteket is segítette. Nagyon sok jó embert tudott maga mellé állítani: a városi vezetőket, minisztériumi dolgozókat, a társszakmákból a kollégákat, a drogambulancia dolgozóit vagy az önkénteseket. Az elmúlt harminc évben sok hullámhegy és hullámvölgy volt tapasztalható az intézményen belül is akár, de Terike néni szelleme, hozzáállása mindig ott maradt: egy progresszív szemlélet, ami arról szól, hogy vizsgáljuk folyamatosan, amit csinálunk, hogy tudjuk miért és hogyan csináljuk. Mi évek óta az ő lelkületét, identitását próbáltuk tovább vinni, hogy aki bejön a drogcentrumba, az tényleg segítséget kapjon. Mondhatnám azt is, hogy a karácsony a karácsonyfától lesz szép, de a fenyőt dr. Farkasinszky Terézia ültette el.”

„Nagyon sok jó embert tudott maga mellé állítani, például a drogambulancia dolgozóit is”

További cikkek kábítószerről és függőségről az NLCafén:

Hozzászólások  ( 0 )
blog comments powered by Disqus