Életmód

Mindig a leghangosabb vélemény a nyerő?

Jó néhányunk örök dilemmája, hogy mikor és mit merjünk el- és kimondani. Hőbörgünk, frusztráltak vagyunk, megbántottak minket az igazságunkban, nem értünk egyet a másikkal.

Mégsem akarunk vagy tudunk kiállni úgy a véleményünkért, mint például Hosszú Katinka vagy éppen a miskolci Herman Ottó Gimnázium tantestülete. Az okok sokfélék lehetnek: túl kicsinek és butának érezzük magunkat; félünk, hogy egyedül maradunk; nem akarunk bajt hozni a fejünkre. Aztán van, amikor durran a bennünk lévő petárda, és ontjuk magunkból, ami a csövön kifér. De vajon lehetne ezt másként is?

A külföldről jött egyetemi lektoraim sorra szemlélték csodálkozva, hogy milyen kukák a magyar diákok. Szerintük, legalábbis azok voltunk. Mert nem kérdeztünk az előadásokon, nem vitáztunk, nem osztottuk meg a véleményünket. Az egyik tanárom rendszeresen visszakérdezett, hogy ugye figyelünk még rá, olyannyira bizonytalan lett attól, hogy nem szólunk hozzá az órájához.

Mindig a leghangosabb vélemény a nyerő?

Nem divat a magánvélemény

Valóban kevéssé divatos nálunk, hogy kinyissuk a szánkat nagyobb plénum előtt. Kivéve persze, ha kérdeznek, de attól meg többnyire kényelmetlenül érezzük magunkat. Multinacionális cégeknél is gyakran előfordul, hogy a nyugat-európai és amerikai főnökök küzdenek az alkalmazottaikkal. Nehezen fogadják el ugyanis, hogy a magyar munkaerő ritkán kérdez. Hosszú távon nyilván ki szokott derülni, hogy nem vagyunk mi azért hülyék, hiszen szépen, gyorsan dolgozunk feleannyi akadékoskodás mellett (a háttérben azért halkan kérdezősködünk a társainktól, mert sosem vagyunk biztosak abban, hogy valóban jól csináljuk-e).

A folytatásért kattints a Végtelenül nő caféblogra!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top