Nem vagy te anorexiás? Mi közöd hozzá?!

Van ez a furcsán felemás reakció például a testsúllyal kapcsolatban. Pontosabban a mások kinézetével, akár éppen testsúlyával kapcsolatban. Nem a titkon gondolt, hátak mögött összesúgott fajta, hanem amit egyesek előszeretettel mondanak bele egymás szemébe. Többnyire kéretlenül. Van, ami tabu és van, ami közölhető, sőt közlendő. Nagyjából így oszthatók fel két csoportra a megnyilvánulások.

Mert bizonyos dolgokat egyszerűen ki kell mondani, ugye. Hát nem, nem kell.

Éveken át kellett magyarázkodnom a testsúlyom miatt. Azért, mert egyesek szerint az átlagnál vékonyabb vagyok, igen, gyerekkorom óta, alkati kérdés, bizonyos szempontból hurrá. Huszonéves voltam, amikor egy isten tudja, mióta nem látott ismerős a villamosmegállóban köszönt, majd harmadik mondatként megkérdezte, nem vagyok-e anorexiás. Tessék?! 172 centiről és 53 kilóról beszélünk, az isten szerelmére.

Azt hiszem, másodpercekig csak kapkodtam levegő után. Aztán nekiálltam megmagyarázni. Kis híján úgy éreztem, hasznos lenne magamnál hordanom valamiféle fényképalbumot, amiből látszik, hogy de hiszen én nagyjából mindig így, többnyire nem is nagyon másképp, hidd el, tényleg, komolyan. Most, hogy nem tervezetten, de a szokásos súlyomból is lemorzsolódott pár kiló, ismét magyarázkodni lettem kénytelen. Ismét egy rég nem látott ismerősnek. És közben hirtelen megláttam kívülről az egész jelenetet, így aztán váratlanul majdnem megkérdeztem: mondd csak, mi közöd hozzá?

Elég sok lány rohangál hasonló paraméterekkel. Komolyan azt gondoljuk, hogy mindegyikük életveszélyesen fogyókúrázik, és bombabiztosan testképzavaros, plakátoknak megfelelni vágyó? Vagy az egész mögött az az irigység dolgozik, hogy bezzeg nekem nem megy le a 10 kiló, pedig a töltött káposztát ma csülök nélkül ettem? Valószínűleg egyik sem valódi ok. Sokkal inkább az, hogy alapvetően imádunk ítélkezni és kinyilatkoztatni, mert akkor máris okosnak és tökéletesebbnek érezhetjük magunkat.

Leírni ilyesmit persze illetlenség, pláne hangosan kimondani.

Udvariatlan. Sértő.

Ahogyan a felkapott kilók számán sopánkodni is. Soha nem hallottam még, hogy bárki összecsapva a két kezét felkiáltott volna a másiknak: te jó isten, borzasztó, mennyire meghíztál! A kövér embereknek éppen elég baj, hogy túlsúlyuk van, ugye, biztosan hormonproblémákkal küzdenek, vagy gyógyszereket szednek valamiért. A kövérséget firtatni modortalanság, szembesíteni vele a másikat végképp szigorúan tilos, eleve használjuk inkább a teltkarcsú, molett, kerekded kifejezéseket, mert azzal nem lőhetünk mellé.

Na de mi a helyzet a vékonysággal? Egy 34-es méret látványa mégis miért jogosíthat fel bárkit kéretlen véleményalkotásra? Mert biztos, hogy szándékosan koplal, valakinek pedig ideje szembesíteni ezzel? Vagy ez csak amolyan őszinte aggodalom?

Ugyan már.

De egyébként mi lenne ezzel az elképzelt eredmény? Hogy váratlanul összeroppan az illető, és színt vall, hogy valójában titkon éhezteti magát, és hálásan köszöni, hogy ez a kérdés végre felnyitotta a szemét?

Ez a felemásság, pontosabban szelektálás nem csak a testsúlynál, hanem számtalan más dologban is tetten érhető. “Uh, látom, nem aludtál az éjjel, elég nyúzott vagy” – a mondat, amivel kortól, nemtől és igen, súlytól függetlenül is mindenki találkozott már legalább egyszer. Ha hozzánk közel állótól halljuk, akkor elmeséljük neki, hogy rémálmunk volt, hogy egész éjjel hányt a gyerek, hogy elfogyott a kedvenc korrektorunk ésatöbbi. De miért mondanánk el mindezt egy lényegében idegennek, aki egyébként köszönjük, de épp most öklözött egyet mára az önbizalmunkba? Szinte mindannyian futottunk már bele a csapdába, hogy ösztönösen, mintegy magyarázkodásképpen valódi választ adtunk erre a kérdésre. A másik pedig feszeng, és oda sem figyel.. És persze, hogy oda sem figyel, elvégre mit érdekli őt, hogy mi történt velünk az éjjel. Ő mindössze a véleményét akarta elmondani.

Csak úgy kiszaladt belőle, van ilyen.

Csak úgy kiszalad belőlünk, hogy “Jézusom, te milyen fehér vagy, pedig már augusztus van“, és lényegtelen, hogy talán ebben az évben egyszerűen nem jutott pénz a nyaralásra.

Miért csak bizonyos irányokba működik ez a kéretlen szókimondás? Hogyhogy nem áll meg döbbenten a szomszéd a liftben és közli elkerekedő szemmel, hogy a 40 kiló súlyfelesleg ártalmas a szívnek és az ízületeknek is? Miért nem mondjuk egy alacsony embernek, hogy igazán nőhetne már néhány centit, mert így csak a gyerekosztályon fog tudni ruhát venni magának? Miért nem szól a kolléga az ebédlőben a másiknak, hogy egyre csúnyább az a kopaszodás és jó lenne tenni ellene valamit, különben egyre kevesebb nő fog szóba állni vele?

Mert ez otromba és udvariatlan? Ó, igen, bizony, hogy az!

Pedig a súlyfelesleg tényleg árt a szívnek, a kopaszodásra vannak hasznosnak ítélt ellenszerek, magasságon pedig sokat segíthet egy megfelelő cipő. Viszont ez nem a mi dolgunk! Főleg mivel nem tudjuk, hogy mibe tenyerelünk bele, nem tudjuk, hogy mi van a háttérben és általában véve is: nem tartozik ránk. És nem, nincs ez másképp azokon a területeken sem, amelyikre kevésbé alkalmazzuk a csöndben maradás szabályát.

Van, aki azért fehér júliusban is, mert azt tartja szépnek – és van, aki ha belegebed sem jut el nyaralni az idén. Van, aki azért túlsúlyos, mert egyszerűen imád enni – és van, akinek egészségügyi problémái vannak. Van, aki azért sovány, mert örökös koplalással akar megfelelni valamilyen torz szépségideálnak – és van, aki ilyen alkat.