Leülni! Mosolygásból elégtelen! – Teszteltük a városlakókat

A neveletlen

Kapásból mély vízbe ugrottam, amikor a sarki ABC-ben a pénztár előtt várakoztam. Előttem három tinédzser türelmetlenkedett: tetoválás, zselés haj, nagy duma és a totális lazaság állapotának nem túl meggyőző kommunikációja. Bevallom, soha nem tudtam ezzel a korosztállyal mit kezdeni, magam is utáltam ezt a kort, most mégis dobtam feléjük egy kedves mosolyt. Mire ez jött válaszul: “Hö-hö, ez meg milyen cuccot tol?”  Paff! Mondom én, menthetetlen generáció.

A szolga

A Rózsák terei templom kertjében gyakran üldögélek, rendszerint munka után, lüktető aggyal szoktam betérni a parkba, nézem az embereket, és hajmeresztő élettörténeteket szövök köréjük. Egyik este egy pap sétált el mellettem. Agyam mély zugából előkerestem egy “dicsértesséket”, mellé pedig postáztam egy fáradt mosolyt. Egy pillanatra megtorpant, motyogott valamit, majd púpos fáradtsággal továbbállt. Látszott, nem szokta a vidámságot.

Az ősz

A 6-os villamoson egy idős, ápolatlan nénivel szemben ültem le. Kabátján a foltozás nyomai, nadrágján a piszok, harisnyáján a felfelé szaladó szálak, kampós botján a ragadós kosz árulkodtak szegénységéről. Orromat csavarta a belőle áradó erős szag, mégsem bírtam átülni máshova. Szürkésen világító óriás szemei magukhoz húztak, és hosszú másodpercekig feszülten álltuk egymás tekintetét – aztán rámosolyogtam, ő meg meleg tekintetével nevetett vissza rám.

A bunkó

Örök optimista vagyok, de azért vannak esetek, amikor feladom. Így érzek a közeli menza egyik felszolgálójával szemben, akinek bunkóságán, unottságán és arroganciáján a legőszintébb kedvesség sem képes áthatolni. Szemmel láthatóan szarik a világra, és a legkisebb erőfeszítést sem teszi annak érdekében, hogy környezete számára elviselhetővé tegye magát. Bár éreztem, nincs sok értelme, ebédidőben ő is kapott egy fogvillantósat. Tekintete világosan elárulta: totális idiótának tart.

A gátlásos

Bár a biciklis futárok jellemzően fénysebességgel tépnek át a városon, néha normál tempót is képesek tartani. Így történt, hogy a Hősök terén egy raszta hajú biciklis mellé gurultam be a pirosnál. Balra néztem, dobtam felé egy mosolyt, mire ő úgy zavarba jött, hogy füle tövéig elvörösödött – majd a sárgánál rakétaszerűen kilőtt mellőlem.

A béna

A Margit-híd közepén tekertem, amikor egy magas, 40-es férfire tévedt a tekintetem. Szigetkör után lehetett. Drága futóruhája átázott az izzadságtól, csuklóján ott lapult az időmérő ketyere, cipőjén meg a drága márka kis ikonja. Nem volt szimpatikus, a mosolyhét kedvéért mégis teljes odaadással rámosolyogtam – majd hálát adtam az égnek, hogy pillanatokig tartott az egész, mert pozitív jelzésre semminemű mimikai reakciót nem kaptam: nem nézett hülyének, nem volt döbbenet a tekintetében, de még egy szemöldökráncolást sem kaptam tőle – nemhogy egy mosolyt. Egy bénult arcú ember.

A puttó

A Dózsa György úton álltam a zebránál, a jelzőlámpa pirosat mutatott. Közvetlenül mellettem egy fiatal apuka állt, karjában egy kicsi fiú, aki fejét apja vállán pihentette. Tekintetünk találkozott. Gondoltam, ha már egész héten mosolygok, miért egy háromévest hagynék ki. Így ő is kapott egyet, egy kancsalítással megspékelve. Tekintete huncutra váltott, kuncogott egy nagyot, és míg át nem értünk a zebrán, engem bámult – és nevetett. Na, ezt a korosztályt nagyon szeretem.

A kedves

Az éhhalál szélén álltam, amikor berongyoltam a legközelebbi giroszoshoz. A harsány színű “Isztambul Kebab” felirat alatt két óriás szem, barna bőr és egy hófehér fogsor nézett vissza rám, majd jött a rikkantás: “Mit páráncolsz, kedvesz?” – a kérdést pedig egy szinte őszinte vendéglátói mosoly követte, amiről bár tudtam, nem igazi, mégis annyira jólesett, hogy hirtelen azon kaptam magam, fülemig ér a szám. Ezúttal ő volt, aki megmosolyogtatott.

A világtalan

A Kőbánya-Kispest metróállomáson szapora kopogást hallottam a hátam mögött. Egy elegáns, szürke nyári öltönyt viselő, idős úr felől jöttek a hangok, aki hófehér botjával próbálta volna megfejteni, aktuálisan merre van a lejárat a peronokhoz. Illedelmesen köszöntem, majd megkérdeztem, segíthetek-e? “Óóóó, egy fiatal hölgy! Micsoda szerencsés flótás vagyok! A metrókocsikhoz szeretnék eljutni, az Árpád hídig utazom.” Aztán belekaroltam, szaporán vettük az akadályokat, ő önfeledt mesébe kezdett, kicsit politizált, a hangom és a beszédem alapján nagyokat bókolt – és a sok megálló alatt szinte végig kuncogott. Megkérdeztem tőle, mi a titok, mire ő: “Csak mert nem látok, nevetni tán még szabad?!”