Mit kezdjünk azzal, ha valaki halálosan idegesít?

Régóta halljuk sokfelől: szeresd magad! A legújabb spirituális vonal szerint a megvilágosodás nem más, mint önmagunk teljes, azaz minden pillanatban, minden helyzetben való elfogadása. Nekem ez tetszik, holott tudom, hogy még komoly út vezet oda, hogy ezt elérjem. (Arról majd később, miért szeretném elérni.)

Pár évtizede Jung azt mondta, az álmunk minden szereplője mi magunk vagyunk. A tudatosan gondolkodók vallják – én is ebben élek –, hogy nemcsak az álomban, hanem itt a 3D-s, úgynevezett fizikai valóságban is minden embertársunk nekünk is egy darabkánk és tükrünk. Ugyanannak az anyagnak vagyunk a részei, és minden, ami a másikban ott van, valahol bennünk is megtalálható. (Amikor azt mondjuk, hogy mindegy, valójában azért igaz, mert mind EGY. Már elindult a folyamat, ami az egység fele visz.) A többi ember kiválóan megmutatja azt is, hogy mennyire vagyunk képesek szeretni magunkat, hol állunk önmagunk elfogadásában, hiszen már kiskorunk óra tudjuk: „Aki mondja másnak, az mondja magának.” Vagyis bárki, aki irritál, az csak felszínre hozza, tükrözi azt a valamit, amit magunkban nem fogadtunk el. Úgyhogy így is lehet folyamatosan a saját megvilágosodásunkon, azaz elfogadásunkon dolgozni. Úgy szoktam mondani, ha bárki vagy bármi benyom bennünk egy gombot, azaz intenzív érzéseket, indulatokat hoz föl, az is csak minket mutat meg. (Erről eszembe jutott Éva Maria Zuhorst: Szeresd önmagad, és mindegy, kivel élsz című remek könyve.)

Figyelem itt a NLCafén és a Facebook-oldalaimon a kommentelőket: képes-e még valaki megbántani, megsérteni. Hiszen az azt jelenti, még mindig aktiválható a sérült Gyöngyike én-rész, vagyis nem vagyok még képes minden pillanatban szeretni magam. Nagy általánosságban még mindig rengeteg múltbeli és generációs sérelmet, negatív hitrendszert cipelünk magunkkal, viszont egyre több technikát, módszert, segítséget is kapunk, hogy ezeket elkezdjük elengedni, transzformálni, tisztítani. Úgyhogy amondó vagyok: örüljünk, ha megbántanak minket, mert az azt üzeni: még mindig elhisszük, hogy nem vagyunk elég jók. És örüljünk annak is, ha zavarba jövünk, mert megláthatjuk: még zavar van bennünk.

Pedig az a helyzet, hogy a lét minden pillanatában épp elég jók, rosszak, megfelelőek vagyunk, vagyis éppen azok, akik képesek vagyunk lenni. Van egy olyan mélység, ahol nincs se jó, se rossz, minden csak egy tapasztalás. Az, ami. Az, aki. Vagyok, aki vagyok. Nemrég a Széchenyi-fürdő élménymedencéjében nézegettem a bárányfelhőket (annyi mindent beléjük láttam…), amikor megérkezett egy csapat középkorú, elképesztően kövér és harsány orosz nő. Nagyszerű volt, mert általuk figyelhettem a saját túlsúlyomhoz, 47 évemhez, nagyszájúságomhoz való viszonyomat. (Úgyhogy mától el is kezdtem tudatosabban, fegyelmezettebben étkezni.)

És mért szeretnék megvilágosodni? Kíváncsi vagyok, milyen úgy lebegni-létezni-örülni ebben az

elképesztően gazdag földi mesevilágban, amikor minden és mindenki, a teljes létezés engem támogat, és én magam is elfogadom a létezést úgy, ahogy van. (Egyébként a változások nagy része épp az elfogadás által indul el. Imádom a változást.) Ez maga a flow, az áramlásban levés, a teljes jelenlét. És ha ehhez az kell, hogy dolgozzak azon, hogy elfogadom azt az egyedi, egyszeri lényt, ént, önmagamat, aki vagyok, akkor hajrá! És éljenek az évek és a kilók, és mindaz, amit hibának hittem, és a bántások, és persze az ölelések is, éljen az éljen! Remélem, nem fog hiányozni a drámatagozat…